Élet a kambodzsai luxusbungalók mögött, amit turistaként nem láthatunk

    Délkelet-Ázsiát bemutató sorozatunkban már többször is kitértünk rá, hogy mennyivel olcsóbbá és élménydúsabbá tudjuk tenni utazásunkat, ha munkánkat ajánljuk fel a szállásért és ételért cserébe. Még azt is megmutattuk, hogy milyen az éjjeli műszak a Thai-öböl partján escortok és dolgozó kisgyerekek között. Ezúttal azonban szerzőnk arról ír, amit turistaként nem láthatunk Kambodzsában, vagyis azt, hogyan élnek és dolgoznak a helyi khmer emberek.

    Néhány hónappal ezelőtt, amikor Kambodzsába visszamentem, és Sziemreapből hirtelen elhatározással a déli szigetek, nevezetesen Koh Rong Sanloem felé akartam venni az irányt, semelyik önkéntes munkát ajánló oldalon nem találtam ajánlatot, leginkább talán azért, mert ez egy kis sziget. Mégis úgy döntöttem, hogy elindulok, mégpedig azzal a gondolattal, majd csak találok egy helyet, ahol pont keresnek embert.

    Saracen-öböl a Koh Rong Samloem-szigetenForrás: Stockcrafterpro / Shutterstock

    Bűz, rendetlenség és egy apró szoba a betontömbben

    Amikor megérkeztem erre a kis szigetre (Koh Rong sziget kistestvére Koh Rong Sanloem alig harminc perc alatt körbejárható) láttam, hogy ez a gyönyörű hely szinte érintetlen, már ha azt vesszük, hogy a térségben mindenhol máshol egymás hegyén-hátán állnak a turistáknak fenntartott szórakoztató egységek. Itt is vannak luxus resortok étteremmel, néhány hostel és bár, de egészséges arányban a természettel.

    Barátságos atmoszféra lengte be a szigetet. Nem volt tele turistákkal, és a helyiek is kifejezetten barátságosak voltak. Amikor munka iránt érdeklődtem, hamar szerencsém lett, mert az egyik luxus resortban épp megbetegedett egy khmer (kambodzsai) pincérnő, így a lengyel menedzserrel átbeszélve a feltételeket másnap már kezdhettem is.

    Arra azonban nem számítottam, hogy itt én leszek az egyetlen nem khmer a személyzet között. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert volt a bárban egy orosz fiú, aki eleinte nem volt túl bőbeszédű és barátságos, ezért inkább az angolul keveset tudó khmer kollégákkal kellett valahogy kommunikálnom. Ez egyrészt a gördülékeny munkavégzés érdekében mindenképp szükséges volt, másrészt szeretek is barátságokat kötni mindenhol, ahova megyek.

    A csapat egy részeForrás: Kovács Barbara / Travelo

    Eleinte határozottan nem ment könnyen az ismerkedés. Ők egy közösségként jó ideje együtt élnek az étterem mögött, és meg is voltak ijedve tőlem, hiszen korábban még nem volt példa, hogy egyik napról a másikra beugrik egy nem közülük való dolgozni. Az orosz srác is régóta ott volt már náluk manager gyakorlaton, de vele sem volt szoros a kapcsolatuk. 

    Amikor hátra vittek, hogy megmutassák a helyet, ahol lakni fogok, bevallom, hogy kétszer is meggondoltam, valóban részese akarok-e lenni ennek a kalandnak. A luxus mögött ugyanis bűz, rendetlenség, fel-alá rohangáló csirkék, és két betontömbben kialakított kis szobák vártak, amelyekben egyszerre akár négyen is laktak. Egészen pontosan így néztek ki:

    Masszőrlány a szobámban, óriás gyíkok a tusolókban

    Én még kivételes helyzetbe is kerültem, mert csak egy emberrel kellett osztoznom a kis szobán, az ott dolgozó masszőrrel. Mielőtt elkezdene bárki is irigykedni rám, hogy egyből masszázzsal üdvözölt, ne tegye, mert a lány egyáltalán nem beszélt angolul, zavarában hozzám sem szólt nagyon sokáig, és visszamosolyogni is csak pár nap után kezdett el. 

    Sokan úgy dolgoznak ezen a szigeten, hogy családjaikat hátrahagyva elszegődnek egy ilyen helyre, ahol szállást kapnak, és ahonnan hazaküldhetik a pénzt. Néhányan pedig hozzák a fél családot is. Volt például egy fiatal házaspár, akik közül az egyik a konyhán, a másik az étteremben dolgozott. És mászkált ott egy 2 éves forma kisfiú is, akiről senki nem tudta megmondani, hogy kihez tartozik, de a kis közösség a sajátjaként nevelgette. A lengyel tulaj számára mindez normális. Tudja, hogy ha valakit felvesz, azzal jönnek majd mások is, de például a saját kislányát nem engedte játszani ezzel a kisfiúval.

    A fürdési lehetőség kimerült néhány, az udvaron elhelyezett tusolóban, amelyekből jéghideg víz folyt, és ahova olykor óriás gyíkok kukucskáltak be. A reggelit, ebédet és vacsorát az étterem konyhája mögött lévő mosógépsor és a száradó ruhák mellett készítették, de a konyhában felgyülemlett különböző leveket is ott öntötték ki a földre, így a szagok is erősen keveredtek. És az ételt is itt fogyasztottuk el.

    Talán ez volt a legnehezebb rész számomra. Egyrészt azért, mert az étkezés számomra szent dolog, másrészt megtapasztalni azt, hogy az egyik pillanatban még a drága és különleges ételeket viszem ki a vendégeknek, a következő pillanatban pedig kiszárított halakkal nézek farkas szemet, miközben rizst eszem algaszerű körettel, érdekes érzés volt. És ez a kettősség nem csak itt volt érezhető.

    Élet a bambuszfalon túl

    A helyi személyzet otthonát egy vékony bambuszfal választotta csak el az üvegablakos, tengerpartra néző luxus bungalóktól, a vendégek számára fentartott edzőteremtől és medencétől. Két külön világ élt egymás mellett, egymástól néhány méterre.

    Viszont esténként, munka után ezek az emberek, akik egész nap talpon voltak, összegyűltek, kártyázni kezdtek, a lányok megcsinálták egymást haját, és igazi táborérzetet keltő közösségi életet éltek. De napközben is mindig volt egymáshoz egy vicces szavuk vagy mozdulatuk, amivel minden napba bele csempésztek valami különlegeset. Ezeket megfigyelve napról napra ébredtem rá, micsoda fantasztikus társaságba volt szerencsém csöppenni.

    Forrás: Kovács Barbara / Travelo

    Néhány nap elteltével, amikor már kezdtek megszokni, látták, hogy még mindig nem mentem sehova, és nagyon igyekszem elnyerni a szimpátiájukat, valamint nem a vendégekkel vagyok többet (pedig én ugye tudtam velük beszélgetni angolul, és sokan barátkoztak is velem, önkéntesként pedig félig olyan voltam, mint egy vendég, így lehettem volna a "másik oldalon" is), vagyis inkább velük voltam és szorgalmasan dolgoztam, így elkezdtek ők is nyitni felém. Ezáltal sok mindent megtudtam róluk. Kiderült, hogy milyen élettörténetek húzódnak meg a turisták által látott, állandóan kedves mosollyal kiszolgáló arcok mögött.

    Egy idő után nemcsak megszoktam az életkörülményeket, de sokat változtak az igényeim és úgy általában a hozzáállásom az élethez, pedig előtte sem éltem nagylábon. Ez az időszak megtanított arra, hogy ezek az emberek minimális kényelemben és minimális vagyonnal is tökéletesen boldogok tudnak lenni. Az alapján fogadnak be, hogy milyen ember vagy, és hogy viselkedsz; és nem az alapján minősítenek, hogy mid van, vagy mit mondasz – a beszéd egyébként sem volt a legnagyobb erősségünk.

    Amikor elbúcsúztam tőlük, kiderült, hogy ők is észlelték a kezdeti nehézségeket. Az egyik, angolul jobban tudó lány megjegyezte, hogy eleinte úgy érezték, nem tartozom közéjük, de a kedvességnek és annak köszönhetően, hogy ennyire nyitottam feléjük, folyamatosan felengedtek, és tulajdonképpen az én viselkedésemet jutalmazták a bizalmukkal.

    Az utazás közbeni munkavállalás nemcsak azért éri meg, mert paradicsomi helyen lakhatunk, hanem mert valódi életváltoztató élményeket adhatnak!Forrás: Kovács Barbara / Travelo

    Amikor eljött az utolsó nap reggele, megcsinálták a kedvenc reggelimet, és egyenként búcsúztak el tőlem, sőt, még az is felkelt miattam korán, aki aznap nem dolgozott. Aztán mikor elvittek a resort elől csónakkal, könnyezve integettünk egymásnak.

    Minden utazónak azt tudom tanácsolni, hogy amikor hosszabb ideig lehetnek külföldön, ne csak a mosolygó és bólogató helyieket lássák bennük, akik kiszolgálják - önöknek kevés, nekik rengeteg -pénzért cserében, hanem adjanak esélyt arra, hogy bennük új barátokra találjanak, ami akár egy életre szólhat.

    Cikkünk szerzője Kovács Barbara. 

     

    Szóljon hozzá
    0 hozzászólás
    Elsőként értesülne legfrissebb híreinkről és induló nyereményjátékainkról? Regisztráljon és iratkozzon fel hírlevelünkre! Ha tetszett a cikk, akkor kattintson a tetszik gombra vagy kövessen minket Facebook és Instagram oldalunkon!

    Utazzon!
    Az oldalról ajánljuk!