Ahová elpusztulni mentek a katonák

Ködös, téli utazásunkat szlovén síterepeken kezdtük meg Szlovéniában, és miután bejártuk az ország északi részét, lassan nyugat felé vettük az utunkat. Így jutottunk el az Isonzó-völgyéhez és ahhoz a határvidékhez, mely nagyon-nagyon sok ember halálát követelő csaták után is mozdulatlan maradt.

Az itt zajló harcok két éven keresztül szedték áldozataikat, minden katonai eredmény nélkül, és nagyon sokan kizárólag azért haltak meg, mert egyszerűen nem bírták ki az elviselhetetlen körülményeket. Télen a hideg pusztított, és sokakat épp saját hadseregük lőtte le, miután az értelmetlen szenvedésbe belefásulva el akarták hagyni a frontot. A harcok mérlege fájdalmas, és tökéletesen értelmetlen, ha megnézzük, hogy hol volt a határvonal a harcok megkezdése előtt, és hol van ma.

Ennek a szükségtelen öldöklésnek állít emléket a Kobaridban található múzeum, melynek legfőbb célja a háború sötétségének bemutatása. Nem foglalnak állást történelmi kérdésekben, nincsenek nemzeti hősök, csak halott katonák, akiket hazavártak. A kiállítás sok eredeti tárgyból és egy nagyon jó bemutatóból áll, mely egy domborzati térképen, vetítéssel mutatja be a csapatok mozgásait és az elkerülhetetlen végkimenetelt. De van egy külön szoba arról is, hogy miként éltek a háborúból hazatérő, megcsonkított veteránok, akik nem találták többé helyüket régi valóságukban. Sokan lettek öngyilkosok - a háború még befejeződése után is ölt.

Ezzel a borzongató érzéssel hagyjuk el a múzeumot, mely nem hatásvadász, mégis hatásos. Csakúgy, mint a múzeumban található fotocellás ajtó, melynek egyik oldalára apró emberek sokaságának piktogramját, másik oldalára az emberek felé mutató töltényeket festettek fel. Ahogy kilépünk, az ajtón lévő lövedékek egyre közelítenek az apró emberkékhez, majd a kapu bezárul mögöttünk. Az élmény lehetne nyomasztó, de mégis inkább elgondolkodtató, főleg akkor, amikor kisbuszunk végigsuhan a völgyön, ahol a harcok dúltak. A természet pedig gyönyörűen rendezi a hangulathoz illő képeket is: ahogy távolodunk az emlékhelytől, úgy száll fel a köd a völgyről, a világ fellélegzik, a nap pedig ragyogni kezd, ahogy közeledünk a sós illatú tengerhez.

Az ateizmus halálugrása

És el is érkeztünk ehhez a gyönyörűen elkapott gondolathoz, amelynek megértéshez többek között az is kell, hogy valaki szeresse és élvezze a bort, másrészt pedig, hogy olyan bor kerüljön elé, amelynek hatása olyan, mint valami szájban olvadó emlék. Valami, amitől kint felragyog a nap, vagy épp beborul az ég, és valahogy közelebb kerül a tudatalatti valóság. Valószínű, hogy aki nem borpárti, annak nagyon „lila" ez az elmélkedés, de arra talán mégis sokan fogékonyak lesznek, hogy megkóstoljanak valamit, amit morbid egyszerűséggel a Sötétség Királyának neveznek. A Rex Fuscus, vagyis a Refošk egy nagyon izgalmas, száraz vörösbor, de persze nem az egyetlen, amelyet Szlovéniában, vagy éppenséggel a tengerparti Vinakoper pincészetben kóstolni lehet – ahogy mi is tettük. Van fehér bor és rozé is a kínálatban, kinek mi tetszik, és az is biztos, hogy nagyon-nagyon sokat hozzátesz egy ilyen élményhez, hogy mindez a tengertől pár száz méterre történik.

Szlovénia tengerpartja elég apró, de ez a néhány pici település is elég ahhoz, hogy hozza azt a hamisítatlan érzést, ami az Adriai-tenger partján fekvő települések sajátja. Az említett borászat Koperben található, de nagyon közel fekszik hozzá Izola és Piran is, no meg Portorož, avagy a Rózsakikötő, ahol tengeri sóval fűszerezik a helyi csokoládét. Erre a sóra nagyon büszkék a helyiek, akik őszinte lelkesedéssel, de minden nagyképűség nélkül vallják, hogy ez a legjobb só a világon. Ezt a sót a tengerből párolják le, és van, akinek annyira fontos szerepet tölt be az életében, hogy egész egzisztenciáját erre építette.

Ez nem egy ütés, ez egy lágy csók

Az úriember neve Barba, és szerinte a valódi nevének nincs is sok jelentősége. Ezen a néven ismerik a barátai, ez a neve termékének, azaz annak a sónak is, melyet saját, meglehetősen gazdag fantáziájának erejével fűszerez. Mindent maga csinál, ezért az egész vállalkozás valójában egy egyszemélyes manufaktúra, amivel már komoly hírnévre tett szert. Terjeszkedni is tudna, azonban ez Barbát nem érdekli, mivel úgy érzi, hogy akkor élete egyik legfőbb örömforrását, az alkotás örömét veszítené el. Inkább van egy nagyvonalúan belőtt, a közepesnél talán kicsivel kényelmesebb életszínvonal, melyet azonban boldog pillanatok sokaságával tölt fel.

A tengerpart közelében fekvő, művészien kaotikus műhelyben állva lessük, ahogy a mester épp gondosan helyezi el a szemeket egy apró falat krémsajtos baguetten. A napfény képkereteken, borosüvegeken és apró tégelyen csillan meg, és mindent betölt a lelkesedés semmivel össze nem téveszthető energiája. És megértjük. Azt, hogy az egyszerű teljesség az, amire ez az ember rátalált, és ezt nem akarja kiengedni a kezéből, hogy egy nagyobb autót vehessen magának.

A szakállas Barba magyaráz, míg a különböző sókat a falatokra helyezi. Sózni csak akkor szabad, ha kész az étel, és az is lényeges, hogy az ő ízesített sói nem erőszakosak. „Nem üt arcon, inkább olyan, mint egy lágy csók". Ha például chili kerül a sóba, akkor nem lesz csípősebb az étel kétszer annyi sótól, csupán kétszer olyan sós, az ízfokó hatása ugyanis megáll egy ponton. 

Kipróbáljuk a narancsos, a gyömbéres, a BBQ-s, a polipos (!) és tökmagos verziót, de még így is marad bőven a 35 darabos kínálatból. És szinte fáj a szívünk, hogy nem vihetjük magunkkal mindazt, amit itt találtunk – csupán egy üveggel, hogy az emlék a szánkban is életre keljen később. De aztán, amikor kilépünk a boltból a szeles, napfényes időbe, és a sirályok rikoltása kísér minket az óvárosba vezető sétán, úgy érezzük, hogy azért nekünk is egész jó dolgunk van.

A középkor emléke egy kirekesztő fehér vonal

Koper, melyet esetleg Capo d'Istria néven is emlegetnek, régesrég csak egy apró sziget volt. A 6. században már tettek róla említéseket a krónikások, de igazán akkor lett híres, amikor a középkor végén a velencei Isztria fővárosa lett – innen ered mai olasz neve is. Történelmi belvárosa nem túl nagy, így egy kellemes sétával hamar be lehet járni, a csúcspontot pedig egyértelműen a harangtoronyban tett látogatás jelenti. Fentről az egész települést és a kikötőket is jól lehet látni, és még valamit, amit talán észre sem vennénk a torony előtti téren bandukolva.

A területen ugyanis egy szabályos négyszög alakú fehér vonal van kirakva kövekből, mely első látásra akár egyszerű mintázatnak is tűnhet, de nem az. A fehér vonal ugyanis választó vonal: ezen belül csak a befolyásos és gazdag polgárok tartózkodhattak a középkorban, a kevésbé szerencsés sorsúak pedig kénytelenek voltak a kőfalak mentén körbekerülve átmenni a téren. 

Ehhez hasonló középkori történeteket hallottunk még utunk során, a legjobbat például Predjama várában. De azt már a következő, Szlovéniáról szóló cikkünkben meséljük el önöknek.