Fűből és indákból font hidak, amit a természet ajándékozott az embernek

Az utókor ősi építészeti módszerként emlegeti, a bolygónk egyes pontjain élő népcsoportok azonban még ma is hétköznapi rutinnal alakítanak maguknak átjárót egy mélyben tátongó szakadék vagy egy sebes sodrású folyó fölé. Fonnak hidakat szárított fűszálakból, csomóznak élő pallósort lustára nyúlt indákból és szerteágazó léggyökerekből, hogy aztán átkelést biztosítsanak azon helyeken, ahol csak a természet uralkodhat. Mert ezek az átkelők, a bőkezű anyatermészet gondos ajándékai. Különleges hidakról szóló sorozatunk következő részében az élő, növényi átkelők világába kalauzoljuk olvasóinkat.

India, ahol emeletes híddá növesztik gyökereiket a fák

Az északkelet-indiai Meghálaja régió talán a legjobb példája a különleges látványt nyújtó élő hidaknak, amelyek a legtöbb esetben fügefa, bételfa és kaucsukfa gyökereiből növekednek természetes átjáróvá, miközben szorgos emberi kezek addig húzzák, csűrik-csavarják, amíg végső formájuk kialakul. Ezeket a szorgos kezeket az itt élő khasi népcsoport adja, amely az idejét sem tudja annak, ősei mikor emelték az első ilyen gyökérhidat, a tudást azonban ma is élő hagyományként őrzik. 

Ennek a tradíciónak köszönhető az is, hogy például Nongria faluban a világ leghíresebb, emeletes növényi hídjának járnak csodájára a turisták, a településről elnevezett Jingkieng Nongriat pedig mára a település szimbólumává vált. Erről egyébként sok más televíziós csatorna mellett a BBC is forgatott egy dokumentumfilmet a kétezres évek végén, azóta sokan – a jellegzetes londoni emeletes buszok után – csak nongriai Double Deckerként emlegetik a hidat. 

Békésen ücsörgő helyi mélázgat Nongriat leghíresebb élő gyökérhídja előttForrás: AUB/Arshiya Urveeja Bose / Wikipedia

A kis indiai településnek egyébként három, még ma is használt gyökérhídja van, ezeket az India nemzeti fájaként ismert banyánfák, más néven indiai fügefák gyökereiből fonják és csomózzák össze. Ezen fák gyökérzetének a párás, szubtrópusi klíma biztosít kellő hidratáltságot, ami a rugalmas alakítást, formálhatóságot is segíti.

Sokszor a leghajlékonyabb gyökereket szándékosan a folyóba vezetik, hogy folyamatos legyen a vízfelvételük, és kellően megerősödve tapadhassanak meg a meredek lejtőkön, rögzülhessenek a sziklás felületekhez vagy a folyó szemközti partjához.

Kétsávos gyökérhíd is létezik, ez például Padu településen találhatóForrás: Anselmrogers / Wikipedia

Ezek a hidak csak addig maradnak járhatók, ameddig az alapanyagot adó fák élnek, lélegeznek. Jellemzően tehát a patakok feletti átkelés biztosítására szolgálnak, és mivel a helyiek számolnak az élő gyaloghidak elhasználódásával is, ezért apró javítgatásokkal, újabb gyökérszálak pótlásával folyamatosan karbantartják az átkelőket.

Mert ahogy a hidat alkotó fák gyökerei megvastagszanak, burjánzásnak indulnak, esetleg újabb gyökereket növesztenek, a biztonságos átkelés érdekében folyamatosan metszeni és alakítani kell azokat. Ideális körülmények között több száz évig is használhatók maradnak, ám Indiában több növényi híd is épp a folyamatos gondozás hiánya miatt vált elvadulttá, majd átkelőként használhatatlanná.

Ez már egy hibridhíd Nongriat közelében, amelynek egymásba kapaszkodó gyökérfonatait acélszálakkal erősítették megForrás: Elbowmacaroni / Wikipedia

Nongriat településétől nem messze azonban a híd helyi karbantartói talán pont ezt akarták elkerülni, amikor az élő növényzet alá acélvázat adtak mankóként, így tanítva a gyökereket arra, hogyan, merre terjeszkedjenek. Persze a lélekvesztő átkelésekre vágyók az ilyen hibridhidakon is garantáltan megszerezhetik a maguk életre szóló élményeit, lábaik combtőig ható finom remegése jelezni fogja, kalandos helyre tévedtek.

Japán, ahol indákból építenek átjárót

A Tokushima prefektúrájában fekvő Iya-völgy az Iya folyó felett lógó, különleges indahídjairól (az úgynevezett "kazurabashik"-ról) híres, amelyek mindegyike a környező hegyekből begyűjtött Wisteria floribunda, vagyis egy japán lilaakác néven ismert kúszónövény több tonnányi indájából készül.

A leghíresebb Kazurabashi hídForrás: gorosan / Shutterstock

A szigetországban régen az ezekből készült függőhidak jelentették az egyetlen lehetőséget arra, hogy átjussanak az Iya-völgyben futó folyón, és áruikat is eljuttassák a folyó túloldalán élő embereknek. Egykor – a legendák szerint még a XII. században – 13 híd ívelte át a völgyet, ma már csak három maradt fenn. Közülük is a 45 méter hosszú, Iya-no-Kazurabashi nevű a legismertebb és egyben legnagyobb híd, amelyen ha valaki átkel, 14 méteres magasságból szemlélheti az alatta sebesen robogó folyót.

Forrás: Trialist / Shutterstock

Az indákból összefont hidat mindkét végén magas cédrusfákhoz rögzítették, a biztonság érdekében pedig acélkábeleket fontak közé. A hosszúra nyúlt indák között, egymástól 20 centiméteres távolságra pallókat erősítettek a fonatra, és a híd két oldalára kapaszkodókat applikáltak, amely az első ilyen típusú hidaknál bizony még hiányzott, így aztán akkoriban kétszer is meggondolta az ember, hogy tényleg vágyik-e a túlpart ismeretlenségére. Manapság az indákat három évenként cserélik a hídon, amelyen csak egy irányban lehet átkelni, az áthaladásért pedig fejenként 500 jent (~1450 forintot) kell fizetni.

Ezek az átjárók tehát folyamatosan formálódnak, időnként megújulnak, miközben a hosszúra nyúlt, vékony kacsok egymásba kapaszkodva rendíthetetlen, szétszakíthatatlan átjáróként szolgálják az embert évtizedek óta.

Peru, ahol a fűhidat minden évben újrafonják

Mindeközben Peruban már hatszáz éve él az a hagyomány, amely szerint a helyiek a legendás inka birodalom utolsó, Q'eswachaka néven fennmaradt függőhídját, minden év júniusára nagy gondossággal újjáépítik az Apurimac folyó felett. Persze, a fentiekhez hasonlóan ezt sem építik, hanem fűből szövik, fonják és csomózzák, szerszámok, gépek és modern anyag használata nélkül.

Forrás: Danita Delimont / Shutterstock

A hídszövés tudományát a helyiek generációról generációra örökítik tovább az ott élő közösségeken belül, gondosan leosztva azt is, hogy ki, melyik részén dolgozhat a kötélnek. A hagyomány szerint a híd nagyobb "alkatrészeit" a férfiak készítik, a nők csak a kisebb, vékonyabb köteleket fonhatják meg. Ahhoz azonban, hogy a száraz fűvel dolgozni tudjanak, előbb megcsapkodják lekerekített peremű kövekkel a fűcsomókat, majd vízbe áztatják, hogy hajlíthatóvá, rugalmassá váljanak.

A hidat hat vaskosabb, háromrétegű kötélkábel tartja, ezek átmérője nagyjából harminc centiméter, és mind a hat köteget egyenként 120 vékonyabb kötélből sodorják össze. Ha sikerült összeszőni az összes fonatot, négy vaskosabb darabot padlóként, kettőt pedig korlátként használnak. Ha ezek is összeálltak, akkor egyszerűen levágják a régi függőhidat, hagyják belezuhanni a folyóba, amely aztán addig sodródik majd, amíg egy idő után magától lebomlik.

Q'eswachaka híd szárított fűszálakból csomózvaForrás: bchyla / Shutterstock

A fűhíd-készítés harmadik napján az új hidat a kanyon két oldalához rögzítik, és az első, legbátrabb férfiak egyből tesztelik is annak strapabírását. Ekkor viszik magukkal azokat a vékonyabb fonatokat, amelyekkel – a biztonságos áthaladás érdekében – kerítésszerűen egymáshoz rögzítik a padlót és a korlátokat. Ha pedig úgy érzik, hogy sikerült kellően biztonságossá tenni a függőhidat, akkor a negyedik napon együtt örülnek, esznek, isznak és megünneplik azt, hogy ismét sikerült kapcsolatot teremteni a folyó két partjával. És ezt minden év júniusának második vasárnapján ugyanígy megteszik.

A Cusco régióban található kézműves kötélhidat 2013-ban még az UNESCO is felvette világörökségi listájára, amely egykoriban a legfontosabb inka városok összeköttetését biztosította a birodalmon belül. Két évvel ezelőtt a BBC egy gyönyörű fotósorozatot közölt a hídkészítésről, ezt itt érdemes megnézni. Az alábbi háromperces videóban pedig a négy napig tartó ceremónia legfontosabb pillanatait lehet látni.

Forrás: Japan-guide.com, Atlas Obscura, Wikipedia, BBC

Szóljon hozzá
0 hozzászólás
Ha tetszett a cikk, akkor kattintson a tetszik gombra vagy kövessen minket Facebook és Instagram oldalunkon!

Utazzon!
Ezek is érdekelhetnek