Közhelyes kijelentés, de Berlint tényleg nem lehet megunni! Ezért is járunk vissza időről-időre, pedig a kötelező látnivalókat már jó ideje „kipipáltuk". De minden alkalommal, amikor valamilyen tematika mentén indulunk itt el városnézésre, újabb és újabb izgalmas városrészeket és programokat fedezünk fel.
Legutóbb Berlin különleges parkjait jártuk be, most pedig a város világörökségi rangot elnyert lakótelepeit vesszük sorba az idei Bauhaus centenárium kapcsán.
A Bauhaus, melyet ma már leginkább mint egy korstílust ismerünk, valójában egy német iskola neve volt. Az eredeti intézményt Walter Gropius alapította Weimarban két helyi iskola, a szépművészeti és az iparművészeti akadémia összevonásával. Gropius ezzel egy olyan intézményt hozott létre, mely egyszerre oktatott és formált szemléletet, de ami még lényegesebb, hogy olyan szakembereket képeztek itt, akik művészeti oldalról közelítették meg az ipari termelést.
Olvassa tovább a Bauhaus történetét röviden összefoglaló cikkünket, hogy még többet megtudjon az iskoláról, ami száz évvel ezelőtti alapítását követően rövid életű volt ugyan, újításai mégis a mai napig éreztetik hatásukat. Ebben a cikkünkben pedig egy igazi Bauhaus-előzménytörténetet olvashat az alsó-szászországi gyárról, ahol a mai napig sámfákat gyártanak, miközben néhány éve az az épület is elnyerte a világörökségi rangot.
Lakótelepek ezek is, de nem úgy
A lakótelep szóról nekünk, magyaroknak jó eséllyel a panelházak jutnak eszünkbe, hiszen nálunk azok terjedtek el leginkább. Így senkit sem lehet hibáztatni, ha felmerül benne a kérdés, ugyan mégis mitől lehetne egy lakótelep világörökség? A választ a korszellem, a mögötte álló filozófia és minden esetben egyedi, emberközpontú eredmény adja.
Ezek a lakótelepek ugyanis messze nem sorozatgyártott „építőkockák", amelyeket bárhol össze lehetett volna illeszteni - ahogy később a panelházak építésénél láttuk -, hanem az építés célját, az épületek funkcióját, a bennük élők elvárásait és a környezetet figyelembe vevő, utóbbival összhangra törekvő telepek voltak. Berlinben 1913 és 1934 között hat ilyen lakótelepet építettek fel az akkori külvárosokban. Ezek 2008-ban együtt, „Berlin modern stílusú lakótelepei" néven kerültek fel az UNESCO világörökségi listájára. Mivel ezek a lakótelepek a központtól távolabb helyezkednek el, nem elég egy nap, hogy végigjárjuk mindet, de érdemes lehet közeli látványosságokhoz vagy egyéb programlehetségekhez kötni őket.
Falkenberg Kertváros, avagy a Tintásüveg-telep
A Berlin dél-keleti részén található Gartenstadt Falkenberg volt az első a hat, világörökségek közé felkerült, modern stílusú lakótelep közül. 1913 és 1916 között, két szakaszban építették, az akkor épp rendkívül rossz lakhatási körülményekkel küzdő városban, ahol a munkásosztály jellemzően egészségtelen és levegőtlen bérleményekben zsúfolódott össze. Ezzel a kertvárosi lakókörnyezettel azonban egy új irányt akartak mutatni. (A kertváros mozgalom nem sokkal korábban, Angliából indult, és gyorsan népszerű lett a németeknél is.)
A tervező eredetileg egy ezerötszáz lakásos telepet álmodott meg, ahol a számításai szerint nagyjából hétezerötszázan éltek volna, de az első világháború meghiúsította ezeket a terveket, így végül csak 128 lakás készült el. Ne csodálkozzunk, ha úgy érezzük itt magunkat, mintha a rövid ideig tartó tömegközlekedéssel egy faluba érkeztünk volna – a tervező eredeti koncepciója is az volt, hogy a lakótelep a „vidéki idill" hangulatát idézze meg a városban. Ehhez pedig a játékos színek, amelyek miatt a lakótelepet Tintásüveg-telep néven is ismerik, csak hozzáadnak.
A tizennégy színárnyalat különböző kombinációi több felújítás után is az eredetihez hűen festik be a telep házait. Nagyon hangulatos környék, de a közvetlen közelében nincs más híres látnivaló, így ide a modern építészet rajongóin kívül valószínűleg nem sokan látogatnak el. Ami azt is jelenti, hogy – szemben annyi világörökségi helyszínnel, ahol egymás lábát tapossák a turisták, és ahol a tömegekre úgy reagálnak a helyi szabályozók, hogy rövid időszakokra érvényes jegyeket vásárolhatunk csak – itt még zavartalanul járkálhatunk a lakótelep házai között, és nyugodtan elmélkedhetünk arról, hogy milyen forradalmi változásokat hozott a modern építészet a lakhatási körülményeinkbe az elmúlt alig több mint száz évben.
Útvonal: Az Alexanderplazt-tól az S9-es S-bahnnal fél óra alatt érünk az Altglienicke megállóig, ahonnan még tíz perc gyaloglás vár ránk egy felüljárón, egy városi erdőn és egy újépítésű lakópark mentén, hogy a Tintásüveg-telephez érjünk. Hasonlóan nagyjából háromnegyed óra az út akkor is – csak gyalogolnunk valamivel kevesebbet kell –, ha átszállunk az S Betriebsbahnhof Schöneweide megállónál az S46-osra, amiről a Berlin-Grünau megállónál kell leszállni, majd öt percet sétálni még a világörökségi kertvárosig.
A Berlin Welcome Card segítségével sokat spórolhat, ha tömegközlekedéssel fedezi fel Berlint, főleg, ha belépőket is készül venni több látványossághoz. Különböző területekre és időtartamokra lehet kiváltani a kártyákat. 48 órára a legolcsóbb, az AB tömegközlekedési zónákra érvényes verzió 20 euró, míg a drágább, ABC zónára is érvényes kártya 23 euró. Előbbivel az összes modern stílusú világörökségi lakótelepet felkereshetjük, és akár a Tegel reptérre is ki tudunk vele jutni, utóbbival pedig már Potsdamot is megjárhatjuk, és a Schönefeld repülőtérre is használhatjuk.
A legközelebbi látványosság a Köpenick-kastély és a Köpenick városrész, ahonnan a környező tavakhoz és csatornákhoz is remek kirándulásokra indulhatunk. A Grünau S-bahn megállótól induló 68-as villamos negyed óra alatt a köpenicki városházhoz visz minket.
Schillerpark, egy kis Hollandia Berlinben
A következő olyan lakótelep építésére, ami felkerült a világörökségi listára, az első világháború és az azt követő helyzet miatt sok évet kellett várni. A Schillerparkot 1924-ben kezdték építeni, a tervezője pedig ugyanaz a Bruno Taut volt, aki a Tintásüveg-telepet is tervezte több mint egy évtizeddel korábban. Időközben hatással volt rá a Bauhaus-iskola alapítója, Gropius is, és az új projektjeinek már olyan elképzelésekkel tudott nekilátni, aminek a deklarált célja volt, hogy a nagyszabású lakótelepeken élőknek is javítani lehessen az életminőségén.
A három szakaszban felépült, összesen 303 lakásos projektben minden korábbi, tömeges bérházakra jellemző megoldásnál több fény jut be az egyes lakásokba, a közös tereken játszóterek épültek, praktikus mosószobán osztozhatnak a tömbök lakói, és úgy alakították ki a lakások elrendezését, hogy a lehető legkevésbé zavarják egymást zajokkal az egy emeleten lakók.
Külső megjelenésében pedig az akkori Berlinben szokatlan lapos tetők és a vöröstéglás falak hoztak újítást, ezzel egy negyednyi Hollandiát lopva Berlin akkori külvárosába.
Útvonal: Az Alexanderplatzról az U8-as földalattival negyed óra alatt a Franz-Neumann-Platz megállónál lehetünk, ahonnan vagy egy hosszabb sétával jutunk el a Schillerparkig, vagy várunk a környékről a Tegel reptér felé közlekedő 128-as buszra, és azzal utazunk tovább három megállót. Érdemes a Weisse Stadt lakóteleppel összekötni a Schillerparkot, mert a kettő között kevesebb mint fél óra alatt gyalog is letudhatjuk a távot.
Britz Nagytelep, azaz a Patkó-telep
Rögtön a Schillerpark építésének megkezdése utáni évben kezdődött ennek, az épületek által közrefogott park formája miatt hétköznapi nyelvben csak Patkó-telepnek nevezett Britz Nagytelepnek az építése. A tervező itt is Bruno Taut volt. Közel kétezer lakással ez a lakótelep már tényleg igazi város a városban tervért kiáltott. Különösen a '20-as években, amikor tömegek éltek embertelen körülmények között Berlinben. Teljesen természetes volt az ágybérlet olyan lakásokban, ahol egy-egy szobán akár öt ember is osztozott, fürdőszoba nem volt, ahogy mellékhelység sem, csak udvari latrinák vagy több lakásra kijelölt folyosóvégi wc-k.
A Britz Nagytelep lett volna az első igazi nagy projekt, ami a munkásosztály lakhatási problémáin segít, de mire elkészült, végül itt is olyan bérleti árakon lehetett csak lakásokat találni, amit a munkások nem engedhettek meg maguknak. Így a Patkó-telep, a Schillerparkhoz hasonlóan végül közalkalmazottak és egyéb irodai dolgozók lakhelye lett. Az eredeti tervet, hogy a munkások lakhatási válságán segítsen, nem sikerült megvalósítania.
Útvonal: Az Alexanderplatzról kicsit több mint fél óra alatt juthatunk el ide. Először az U8-as földalattival kell a Hermannplatz-ig utaznunk, onnan az U7-essel a Parchimer Allee megállóig. Onnan pedig már csak 5-6 perc séta a Patkó-telep, amit a Google Maps-en angolul „Horseshoe Colony", németül „Hufeisensiedlung" néven találunk meg.
Carl Legien telep
Taut a tervezője ennek, az 1928-ban elkezdett telepnek is. Ha már 1930-ban is szokás volt szalagátvágásokkal ünnepelni egy-egy építkezés befejezését, kis túlzással valószínűleg ki sem pakolta az ollót a zsebéből, mert ebben az évben fejeződött be az előző két nagy lakótelepnek és a Carl Legiennek az építése is.
A Carl Legien lakótelepen Taut U-alakban tervezte a házakat, hogy maximálisan kihasználja a rendelkezésre álló területet, de közben biztosítsa az ott lakóknak a levegős, fényes lakásokat, és kilátást az épületek által közrefogott közösségi kertek zöldjére. Másfél szobástól a három és fél szobásig terjedt a telep lakásainak a mérete, és minden lakáshoz járt a saját erkély „luxusa".
Az élénk színek itt is visszaköszönnek, így a gyanútlan városnéző azonnal észreveszi, hogy nem egy átlagos lakótelepen jár, hanem valami különlegessel került szembe: minden ablakkeret és ajtó sárgában, pirosban vagy kékben pompázik a Carl Legien-en. A sarki kávézót pedig a klasszikus, a korra jellemző betűtípusa miatt lehetetlen nem észrevenni.
Útvonal: A telep az Alexanderplatz-ról az M2-es jelzésű villamossal alig húsz perc alatt elérhető.
A modern stílusú lakótelepek kulcsszereplője, a Fehér Város
Reinickendorf városrészben igazán nagy kiterjedésű területen kezdhettek – a lakhatási gondok megoldását megcélozva – kísérletezésbe 1929-ben. A '29-es világgazdasági válság és a német belpolitika alakulása ugyan közbeszólt, így nem készült el minden infrastruktúra, amit terveztek, de így is az egyik legünnepeltebb fejlesztés volt a falszíne miatt gyorsan csak Fehér Városként emlegetett lakótelep.
Az átlag lakások ugyan kicsinek számítottak az ötven négyzetméteres méretükkel, de a lakhatási problémákra pont ilyen kisebb méretű lakásokkal próbáltak választ adni. És az adott korban az, hogy az ezerkétszáz lakás majdnem mindegyike rendelkezett központi fűtéssel és saját erkéllyel, wc-vel és fürdőszobával, az átlagos lakásméretnél sokkal fontosabb tényezőnek számított. A lakótelep ikonikus épülete a „Hídház", amely a telep főútja felett ível át.
Útvonal: Az Alexanderplatz-ról az U8-as földalattival fél óra alatt lehetünk a Residenzstrasse megállónál, ahonnan pár perc alatt elérjük a Fehér Város néven emlegetett lakótelepet. Innen érdemes útba ejtenünk a Schillerparkot is, mert a 120-as számú busszal közvetlenül át tudunk menni oda, vagy egy hosszabb sétával gyalog is megtehetjük a távot.
Siemensstadt – a modern lakótelep a gyár dolgozóinak
Ahogy a város terjeszkedett a Charlottenburg-Nord és Spandau városrészek felé, az itt található Siemens gyár megbízott hat építészt, hogy tervezzenek élhető lakótelepeket a gyár közelében található hatalmas szabad területekre – így megoldva a gyár munkásait is érintő, berlini lakhatási problémákat.
Az új, ezernégyszáz lakásos lakótelep építészei között ott volt a Bauhaus iskola alapítója, Walter Gropius és a magyar származású Alfréd „Fred" Forbát is. Mind a hat tervezőnél cél volt, hogy hasonló adottságú, két, két és fél szobás lakásokat tervezzenek, lehetőleg minden lakás hasonlóan napfényes legyen, és mindenhonnan parkokra nyíljon a kilátás. A végeredmény egy valóban élhető, nagyon szellős, sok közösségi térrel rendelkező óriáslakótelep lett.
Nem csoda, hogy ma is szívesen lakják ezeket a lakótelepeket. A Siemensstadtot nyáron különösen vonzóvá teszi a közben található Jungfernheide strand, ahol a tópartot fehér homokos tengerparttá alakították, strandröplabdapályát alakítottak ki, számos gyerekprogrammal várják a családos nyaralókat, a napi belépőjegy ára pedig mindössze hat euró. Ha időnk engedi, érdemes itt kipihenni a nagy modern építészeti felfedezőutunkat Berlinben.
Útvonal: Az Alexanderplatz-ról egy óra alatt tudunk eljutni a Siemens dolgozók régi lakótelepére. Az U2-es és az U7-es metrók vagy az S9-es jelzésű S-Bahn és az U7-es metró kombinációjával. Ha az U7-ről a Siemensdamm megállónál szállunk le, rögtön a legikonikusabb épületekkel találjuk szembe magunkat. Ha inkább a sétánk végére hagynánk ezeket, szálljunk le a Halemweg megállónál, és induljunk a telep másik végétől, a Göbelplatz-tól a Siemensdamm irányába.