200 évvel ezelőtt fedezték fel az Antarktiszt. Ennek a mondatnak pontosan annyi a valóság alapja, mint minden más, felfedezéssel kapcsolatos témában az lenni szokott. Merthogy mi az, hogy felfedezték, honnan lehet tudni, hogy ki az első, és mi az első időpont, amikor már megtörténtnek tekintjük a dolgot? Cikkünkben most izgalmas tényekről, különös anekdotákról és arról a végzetes becsvágyról mesélünk, melyek mind részei az utolsóként felfedezett kontinens általunk ismert emberi történelmének.
Kell ott lennie valaminek
Az Antarktisz volt a legutolsó kontinens, amit felfedeztek, bár a földrajztudósok egészen az ókorig visszamenőleg találgattak arról, hogy kell ott lennie valamiféle ismeretlen területnek. Középkori térképeken, egészen a 18. századig Terra Australis néven szerepelt a még soha nem látott földrész. Majd ezt a nevet elhagyták, és körülbelül nyolcvan évig semmilyen neve nem volt. Végül 1890-ben a skót térképész, John George Bartholomew állt elő az Antarktisz névvel, melynek jelentése nagyjából: "az Arktisszal szemben" (az Arktisz szó görög eredetű, jelentéséből a „medve" szó eredeztethető).
James Cook kapitány 1772-ben már egészen határozottan azzal a céllal indult útnak, hogy megtalálja ezt az új földrészt. El is jutott a Déli-sarkkörig, de a kegyetlen hideg és az erős szél miatt kénytelen volt visszafordulni. Innentől viszont egy kicsit felgyorsultak az események.
Fura mód miután egy darabig senkinek sem sikerült eljutnia a partokig, volt egy rövid időszak, amikor egyszerre hárman is bejelentkezhettek a felfedezés dicsőségéért. Három különböző nemzetiségű emberről beszélünk, akik természetesen mind hajós kapitányok vagy az expedíciók vezetői voltak – vagy legalábbis az ő nevüket jegyezték fel és nem az árbockosárban gubbasztó matrózét.
1820-ban történt, hogy szép sorban meglátta az Antarktiszt a balti német tengerész, felfedező, Fabian Gottlieb von Bellingshausen – aki a cári orosz haditengerészet tisztje volt –, majd következett Edward Bransfield brit (valójában ír) tengerészkapitány, végül az amerikai Nathaniel Brown Palmer, aki egy személyben volt felfedező, kapitány, fókavadász és hajótervező.
Ők voltak azok, akik látták magát a kontinenst, vagyis nem valamelyik közeli szigetről hitték, hogy az már a szárazföld. Bellingshausen korábban már megtalált és elnevezett két ilyen szigetet, az I. Sándor-szigetet és az I. Péter-szigetet, Palmert viszont bizonyos értelemben még nagyobb dicsőség érte, mivel róla nevezték el az Antarktiszi-félsziget déli részét Palmer-földnek.
Megszállottaknak való vidék
Az Antarktisz meghódításáról nem lehet beszélni, a kezdet kezdetén is inkább csak olyan lelkes, őrült felfedezőket említhetünk, akik tényleg az életüket tették rá, hogy megismerjék ezt a különös kontinenst. Az első, aki nemcsak a hajóból látta, hanem partra is szállt, az amerikai John Davis kapitány volt 1821-ben, az első tudományos kutató pedig Carsten Borchgrevink norvég biológus 1895-ben. Róla egy külön anekdota is szól, merthogy állítólag kiugrott a csoportját szállító csónakból, hogy biztosan ő legyen az első, aki a lábát a partra teszi.
Szépen lassan egyre messzebb merészkedtek a kutatók az Antarktisz belseje felé, James Clark Ross a róla elnevezett hatalmas területet fedezte fel, Jules Dumont d'Urville pedig az Adelie-földet. Aztán következett a hajsza a Déli-sark eléréséért. Az Antarktisz pedig nem adta könnyen magát. Bő 14 millió négyzetkilométerről beszélünk, amely magában foglalja az Antarktika kontinenst és sok szigetet is. Ez a legnagyobb átlagmagassággal rendelkező földrész a bolygón, a legnagyobb jégvastagság 4775 méter, a hőmérséklet pedig a hideg és a nagyon hideg között ingadozik. Így aztán annak, aki nekiindult, nagyon észnél kellett lennie.
A halálos erőpróba
Ernest Shackleton 1908-ban indult el a Déli-sark meghódítására, és már egészen közel járt céljához, amikor kénytelen volt feladni. Csupán 180 kilométerre volt, amikor vissza kellett fordulnia. Utána következett egy híresen drámai versenyfutás, amely a norvég Roald Amundsen és az angol Robert Falcon Scott között zajlott le 1911-ben.
Amundsen jobb útvonalon ment, lényegesen jobb felszereléssel, így végül ő nyert, vagyis december 14-én elérte a Déli-sarkot; Scottnak ez csak egy bő hónappal később sikerült. Amundsen a körülményekhez képest szinte eseménytelenül tette meg az utat, Scott expedíciója viszont megjárta a poklot. Miután nagy kínlódással elérték a sarkot, azt kellett látniuk, hogy megelőzték őket. Visszafordultak, de nagyon sok szervezési hiba volt a tervben – például, hogy az egyik leghidegebb időszakban próbáltak visszatérni –, az embereik pedig egymás után meghaltak. Egyikőjük, Lawrence Oates, Scott feljegyzései szerint fagyási sérüléseket szerzett, alig tudott járni. Ezért, hogy ne hátráltassa a többieket, egy nap ezekkel a szavakkal lépett a sátor ajtajához: „Egy időre kimegyek, és lehet, hogy maradok egy darabig" – mondta, majd kilépett a hóviharba. Holttestét soha nem találták meg. Áldozata azonban szinte felesleges volt, mert az expedíció tagjai végül mind meghaltak, csupán egy napnyi távolságra az életüket jelentő következő állomástól, ahol a tartalékaik voltak.
Ami az időt illeti
Nem az időjárásra gondolunk, mert arról túl sok mondanivaló nincs az Antarktisz kapcsán. Elég hátborzongató számokat lát az, aki megnézi, hogy milyen hőmérsékletet mérnek itt egész évben: a középhőmérséklet sehol sem emelkedik 0 °C fölé, a legmelegebb hónapban, azaz decemberben a belső részeken -25 °C körül alakul a hőmérséklet, és bár egyes területeken mérnek plusz fokokat is, a hideg hónapok veszettül kemények. A kontinens belső részén a középhőmérséklet télen -50 °C, a leghidegebb felszíni hőmérséklet pedig, amit az Antarktiszon mértek -93,2 °C volt – ami globális és történelmi szinten is a valaha mért leghidegebb a bolygón. Ez egyébként nem is volt olyan nagyon régen, az adat 2010 augusztusából származik. Ehhez a dermesztő időhöz jönnek még a szelek, amitől még hidegebbnek érződik a fagyos levegő.
Ami pedig az időt, mint mérhető, viszonyítási pontot illeti, az egy kicsit bajos errefelé. Az Antarktisz nem tartozik egyetlen időzónához sem, vagyis ez nem igaz, mivel az összes időzónán átmegy az, aki körbejárja. Ezért aztán az Antarktisz nemcsak országoktól, hanem az idő besorolásától is független és szabad, inkább csak praktikus okai vannak annak, hogy például az Amundsen-Scott Déli-sark Kutatóállomás az Új-Zélandi helyi időt tekinti mérvadónak. Ennek oka az, hogy ők Új-Zélanddal vannak kapcsolatban, az ellátó szállítmányok is innen érkeznek hozzájuk.
A földrészen több kutatóállomás is működik, több tucat ország tart fent bázist az Egyesült Államoktól, Japánon át Peruig és Bulgáriáig. Némelyik állomás állandó, mások csak időszakosan, a nyári hónapok alatt működnek. Csak olyan országoknak van itt bázisa, akik aláírták az Antarktisz-egyezményt.
A már említett amerikai Amundsen-Scott Déli-sark Kutatóállomásnál van az úgynevezett ceremoniális Déli-sark, itt lehet fényképezkedni, ha valaki eljut a Földnek erre a pontjára. Egy póznáról van szó, melynek a tetején egy gömb áll, körülötte körben pedig az Antarktisz-egyezményt aláíró országok zászlói állnak. Bár ez a helyszín látványos, a valódi Déli-sark pár méterrel odébb van, a helyét jelző szerény kis cölöpöt pedig a jég mozgása miatt minden Újév napján kicsit arrébb kell tenni. De azért erre a kis cölöpre sem lehet borzongás nélkül nézni, ha arra gondolunk, hogy milyen emberi drámák játszódtak le száz évvel ezelőtt csak azért, hogy ennek az elődjét – mint az emésztő becsvágy és az emberi akaraterő szimbólumát – először szúrhassák le a hóba.