Afrika legmagasabb szabadon álló hegye, a Kilimandzsáró megmászása során minél magasabbra jut a kihívást kereső kalandor, egyre különlegesebb és egyedibb növényekre csodálkozhat rá. Ezek közül a legfurcsább, szinte nem evilági, robosztus megjelenésű fa az óriás aggófű (Dendronecio kilimanjari), mely mikor leszáll a köd, hátborzongató hangulatot kölcsönöz a tájnak.
A hegy egyedülálló ökoszisztémája
A Kilimandzsáró különösen figyelemre méltó az olyan izolált, mutáns vagy ritka fajok gyűjtőhelyeként, melyek szinte sehol máshol nem találhatók meg. Ennek okai a hegy elszigeteltsége és egyedi körülményei, ahol új fajok fejlődhettek ki. Az Egyenlítő és az Indiai-óceán közelsége, valamint a hatalmas magassági ingadozások teszik igazán változatossá, egyedivé és gyönyörűvé a Kilimandzsáró növényvilágát.
Ezek az idegennek tűnő növények, melyek úgy festenek, mintha egy leégett kaktuszt és egy ananászt kereszteztek volna, eredetileg csak a Kilimandzsárón nőttek 3 ezer méter felett. Miután a szél szétszórta a magjait, átterjedt Kelet-Afrika más, egyenlítői területeire is, de a botanikusok nem tudtak közös álláspontra jutni abban, hogy a különböző populációkat fajként, alfajként vagy fajtaként kellene-e besorolniuk.
Lassan nőnek, sokáig élnek
Ez a növény a Kilimandzsáró félig hivatalos emblémája, amelyet sok túrázó fotóin láthatunk. A fa lassan növekszik, mindössze évi 1-5 centimétert, ezért sok, magasba tornyosuló óriás akár több száz éves is lehet! A szerény éves növekedés ellenére egyes példányok akár 10 méteres magasságot is elérhetnek, a legtöbbjük azonban 2-3 méteres.
A legmagasabb óriások valószínűleg akkor is ott álltak, amikor Hans Meyer 1889-ben elsőként feljutott Kilimandzsáróra.
Követői közül sokan úgy gondolják, hogy az első ember, aki feljutott a Kilimandzsáró tetejére, az 5895 méter magas Uhuru-csúcsra, nagyjából ugyanazt a növényvilágot látta, mint amilyet mostanság ők maguk is láthatnak.
Ezek a csodálatos növények olyan népszerű hegymászó útvonalakon láthatók a Kilimandzsárón, mint a Lemosho, a Machame és a Marangu, 3500 és 4500 méter között. A legjobb hely a megtekintésükre azonban a Barranco-völgy, ahova leereszkedés során juthatnak el a mászók.
Igazi túlélők
Az óriási aggófű őskori növény, amely körülbelül egymillió évvel ezelőtt jelent meg. Az átlagosnál magasabbra növő fák a termetüknél fogva képesek az alacsonyabb növényzet fölé emelkedni, hogy hozzáférjenek a napfényhez, és elkerüljék a hidegebb talajszintű körülményeket. De ez a fafajta ennél sokkal összetettebb és meglepő alkalmazkodási praktikákhoz is folyamodott a túlélés érdekében.
Ahhoz, hogy egy ilyen rideg környezetben létezzenek, – magasan a hegyen, a hőmérséklet egyik napról a másikra rendszeresen fagypont alá süllyed –a növények víztárolót alakítottak ki a száruk belsejében. Nedvesebb időszakokban vizet tárol, szárazabb időkben pedig létfontosságú erőforrást biztosít.
A szár mentén elszáradt és elhalt lombozat a növényen marad, létrehozva egy természetes szigetelőréteget. Ez a réteg védi a szárat a szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoktól és a fagytól.
Hosszú, vaskos, fás szárú tetején egy nagy levélrózsa található. Ez az egyedülálló levélzet is a zord hegyi környezethez való alkalmazkodás eredménye. Levelei lehetővé teszik a növény számára, hogy túléljék a szélsőséges hőmérséklet-ingadozásokat és a korlátozott nedvességet. A csúcsrügy (az elsődleges növekedési pont a növény tetején) biztosítja az új levelek védelmét az időjárás viszontagságaitól. A hőmérséklet csökkenésekor a levelek mozgást végeznek (jobban kinyílnak, kicsit összezáródnak) így csökkentve a hidegnek kitett felületet, minimalizálva a hőveszteséget védik a növény létfontosságú részeit.
A lassú növekedés is gyakori vonás a magas tengerszint feletti magasságban élő növényeknél, ahol az erőforrások, például a tápanyagok és a víz gyakran korlátozottak, és az időjárási viszonyok szélsőségesek lehetnek. A növekedési ütem egy módja annak, hogy a növény energiát és erőforrásokat takarítson meg. Hát, nem zseniális?
(Forrás: thomsontreks.com, ultimatekilimanjaro.com, altezza.travel)