Interjú: Elszigetelt indián törzsek élete egy magyar utazó szemével

Nagy Endre régóta hátizsákkal utazik a világban és úgy jár-kel Közép- és Dél-Amerikában, mintha otthon lenne. Tudatosan nem az ismert látnivalókat keresi fel, hanem „lemegy a térképről", így jutott el azokba az indián közösségekbe is, ahova nemhogy magyar, de általában fehér ember is csak ritkán téved.

Hogyan jutottál el először Közép-Amerikába?

Egyetem után jött egy lehetőség, hogy egy uniós projekt keretében Guatemalába utazhattam önkéntes munkát végezni. Fél évig voltam kint, közben beutaztam Guatemala nagy részét és a környező országokba is eljutottam: jártam Mexikóban, Belize-ben, Hondurasban, Nicaraguában és El Salvadorban.

Nagy Endre az arhuaco gyerekek között, akik meglepődve nézik a róluk készült felvételeketForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Ez 2005 környékén volt, akkor kezdett beindulni a hátizsákos turizmus a kontinensen, kialakultak a gringó-ösvények, amelyek mentén a felfedezni vágyó kalandorok utazgattak. Magyarországon ekkor még nem annyira ismerték ezt a fajta utazási módot, és még internetes világról sem beszélhettünk, ezért csak szájról-szájra terjedtek a hírek, hova érdemes utazgatni.

Azóta sok helyen megfordultál. Melyik lett a kedvenc országod?

Kolumbia. Bár kulturálisan van nála színesebb ország, a legnyitottabb emberekkel itt találkoztam. A táj pedig egyszerűen lenyűgöző. Ha országrészt kéne említenem, akkor a Gran Sabanát mondanám Venezuelában. Az esőerdőből kiemelkedő táblahegyek és az azokról lecsorgó több száz méter magas vízesések látványánál nincs misztikusabb. Ettől függetlenül bármelyik országban szívesen utazgatom, mert mindenhol értek pozitív élmények.

"Vonzza a közép- és dél-amerikai indiánok kultúrája""Forrás: Nagy Endre/Mirador Adventures"
Keresztül-kasul az indiánok földjén
Nagy Endre, a Mirador Blog szerzője 2005-ben kezdett Közép- és Dél-Amerikában utazgatni. 2007 óta túrák szervezésével és vezetésével foglalkozik, az elmúlt másfél évtized nagyobbik részét a kontinensen töltötte. Szabadidejében szólóban vagy családjával utazgat, a célja azonban nem a turistalátványosságok felkeresése, hanem az indián kultúrák megismerése és bemutatása. Úgy véli, itt lenne az ideje, hogy a régészet és az antropológia végre egymásra találjon, ugyanis mindaz, ami a letűnt civilizációkból ránk maradt, az valójában soha nem vált a múlt részévé, most is itt van velünk, csak földrajzilag esetleg odébb tolódott. Kedvenc országa Kolumbia, de imádja Guatemalát, Venezuelát és El Salvadort is. 2009 óta saját túraszervező irodáját, a Mirador Adventures-t menedzseli, 2012 óta pedig a Mirador Blogon írja meg kalandjait.

Utazásaid során rengeteg indián közösségben megfordultál. Hogyan boldogulnak ezek a törzsek a mai világban?

A legtöbb őslakos közösség asszimilálódott, bár vannak olyan népcsoportok, amelyek próbálják őrizni a hagyományaikat. Vannak, akik csak a turizmus, és vannak, akik az izoláció miatt, mert nincsen feléjük kiépítve az infrastruktúra. És vannak, akik szándékosan választják az izolációt, távol a globalizált, modern világtól.

Peru őserdejének mélyén ez az asszony így eteti a papagájokatForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Engem az összes közösség érdekel. Nem csak olyan helyekre megyek el szívesen, ahol íjakkal vadásznak a mai napig, hanem olyan helyre is, ahol már megjelent a modernizáció, mert izgalmas látni, mit akarnak abból befogadni, és ennek eredményeképp mit tudnak megtartani a saját kultúrájukból.

Melyik az az általad meglátogatott közösség, amelyiknek nagyon eltér a kultúrája az európaitól?

Sok ilyen van, de a leginkább sokkoló találkozás idén szeptemberben ért Kolumbiában. San José del Guaviare mellett él egy apró közösség, a nukakok. Ők voltak az utolsó nem kontaktált törzs az országban; 2005-ben emelték ki őket az őserdőből a hadsereg, a gerillák és a drogtermelők között kirobbant villongások miatt.

A nukak népcsoport a közelmúltig teljes elszigetelődésben éltForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Addig pucéran vadásztak és gyűjtögettek, csak a saját nyelvüket beszélték, igazi ősközösségi formában éltek. Egy erdős terület szélére telepítették őket, de az a vadászterület kicsi volt a számukra, ezért bementek a városba, ahol a boltokból lopkodtak. Nem ismerték a pénz fogalmát. A kereskedőknek ez nyilván nem tetszett, emiatt kicsit távolabb telepítették őket. Építettek nekik iskolát, meg akarták őket tanítani spanyolul beszélni, olvasni, számolni, de mivel a finommechanikai mozdulatok hiányoztak az életükből, nem igazán tudtak megtanulni semmit.

Ha egy gyereknek nem jut valamiből, mert a többi gyorsan elveszi tőle, nem sír, mert ez náluk megszokottForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Ma már kapnak adományokat élelmiszer formájában, de nagyon szomorú azt látni, ahogy a függőágyaikban ülnek és várják, hogy visszatérhessenek a dzsungel melyére. Mai napig kőkorszaki elvek alapján élik az életüket: nem megosztják a javakat, hanem például az általunk vitt felajánlásokból is mindenki azt vitt el, amit ért. Nagyon meglepett, amit láttam, mert az őslakos közösségek tagjai általában osztoznak az ételen. A nukakok azonban nem így járnak el, náluk az erősebb marad fenn, a gyengébb elhullik.

Melyek azok a törzsek, ahova szívesen visszajársz?

Nagyon szeretem Kolumbiában az arhuaco közösséget, akik északon a Sierra Nevada de Santa Marta hegyeinek déli lejtőin élnek. A velük való találkozás mindig hihetetlenül misztikus. Nagyon kedves az asháninka közösség Peruban, akik próbálják őrizni a hagyományokat és csak annyit befogadni a modernizációból, amennyit feltétlenül szükséges. Ecuador esőerdőiben élnek a shuárok, akiknek érdekes a viszonyulásuk a fehér emberhez: egy részük nyitott a turizmus felé, és iszonyatos pénzekért tartanak ayahuasca-szertartásokat, de vannak olyan közösségek is, amelyek teljes elszigeteltségben élnek.

Shuar férfiak Ecuador őserdeibenForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Náluk máig vita van abból, hogy be kell-e fogadni az idegent, vagy sem. Panamában néhány embera faluval nagyon jó viszonyt ápolok. Ők nagyon befogadók és vendégszeretők, bár a régi hagyományaikból nem sok maradt.

Te hogyan látod, mennyire szabad „besétálni" a civilizációtól távol élő, elzárt közösségekbe?

Összesen nagyjából 10-12 ezer olyan ember élhet a dél-amerikai kontinensen, akik teljesen izoláltak. Ezeket a közösségeket békén kéne hagyni. Csak akkor érdemes közeledni feléjük, ha ők szeretnék felvenni a kapcsolatot velünk. A nukakok példája mutatja meg leginkább, mit okozhat a 21. századi ember az ehhez hasonló közösségekkel. És itt nem csak a betegségek behurcolásáról van szó. Amikor a spanyolok, majd a misszionáriusok asszimilálni kezdték az őslakosokat, akkor volt közös kapcsolódási pont az életükben: mindkét fél életben akart maradni, amihez a modern eszközhasználat volt a kulcs.

A perui asháninkák saját maguk szövik a számukra szükséges ruhadarabokatForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

A spanyoloknak volt machetéjük, amivel könnyebb volt kivágni a fát. Ezt látták az indiánok, és vágytak a machetére. Ma azonban a mi életünket az 5G-hálózat, az elektromos autózás, a korlátlan nethasználat határozza meg. Akkora a szakadék a két életmód között, hogy az mentálisan áthidalhatatlan, ezért az egyetlen megoldás, ha nem keressük a nukakokhoz hasonló közösségek társaságát.

És mi van azokkal a közösségekkel, akikkel van ugyan kapcsolat, de a periférián élnek?

Ez már egy valós társadalmi probléma, amivel sürgősen kezdeni kéne valamit. Az ilyen közösségeknél általában két végkifejlet van: vagy teljesen asszimilálódnak, vagy meg tudják fogalmazni a saját identitásukat és fennmaradnak. 

Ecuadorban ilyen nagyon szeretik egymást a shuar törzs gyermekeiForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

A többség sajnos az asszimilálódás útjára lép, a perifériáról érkező közösségek alulképzettek, így a férfiak többségéből bűnöző, a nőkből prostituált lesz. De jó ellenpélda az emberák közössége, akiket a panamai állam a turizmus felé fordított. Sokan találták meg a számításukat az idegenforgalomban, ami ugyan könnyen kilúgoz egy kultúrát, de legalább identitást biztosít a közösségnek. A legjobban valószínűleg azok a közösségek járnak, amelyek önmaguk tudják maghatározni az identitásukat. Kolumbiában ilyenek az arhuacók és a guambianók. Ehhez azonban magasabb szintű társadalmi szerveződésre van szükség, amivel nem minden ősközösség rendelkezik.

Mire gondolsz az arhuacók és a guambianók esetében?

Mindkét közösségnek jól megfogalmazott világképe van, ami az élet minden aspektusára hatást gyakorol, legyen szó a mezőgazdaságról, a házasságkötésről, a gyermekvállalásról, a halálról vagy a politikai berendezkedésről. Ha egy közösségnek vannak válaszai a világ kérdéseire, akkor nincs rászorulva a modern világ vívmányainak importjára.

Egy guambiano férfi hétköznapi ruházatábanForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

Volt időszak, amikor az arhuacók és a guambianók ezt nem ismerték fel, lett is belőle problémájuk. Szerencsére sikerült újradefiniálniuk magukat, így képesek fennmaradni a globalizáció nélkül is.

Mi ez a világkép? Tudsz erről mondani pár szót?

Ennek a világképnek az alapja a spiralitás, az individum személyi fejlődése, ami a világ középpontja felé mutat. A világot úgy képzelik el, mint egy többszörösen megtekeredett spirált, ami így képes kitölteni a teret, és végül megérkezik annak középpontjába. Nevezhetjük ezt Istennek, Nirvana-állapotnak, bárminek. Ebben a rendszerben nincs helye az anyagi gyarapodásnak, a pénz nem tud mozgató rugó lenni. Ha ez a szakrális háttér jól megfogalmazott, mint az arhuacók és a guambianók esetében, akkor a közösség képes fenntartani az identitását. 

Arhuaco indián férfiak egy szakrális tárgyra a poporóra írják gondolataikatForrás: Nagy Endre/Mirador Adventures

A legtöbb közösségnél ez azonban nincs így. A nukakoknak például nincsen jól definiálható világképük, ezért kiszolgáltatottak a globalizmusnak. A nukakokhoz hasonló közösségek egyetlen esélye az izoláció. A tudománynak sokkal keményebben kéne védenie nem csak a régészeti helyszíneket, de a közösségeket is. Miért ne lehetne a Világörökség része egy-egy népcsoport?

Második éve küzd a világ a járvánnyal. Manapság nem olyan könnyű utazni, mint korábban, de úgy tudom, te így is útra kelsz. Merre jársz majd, és mész-e valamelyik közösséghez az említettek közül?

Először is azt szögezzük le, hogy világjárvány van ugyan, de nem minden ország reagálja ezt úgy le, mint az európai országok. Most is lehet utazni, igaz, körültekintőbben kell azt tenni, mert a politika akadályokat állít az ember elé. Helyben azonban más a helyzet. Tapasztalat, hogy sok országban abszolút nem beszédtéma a járvány, mert egyszerűen nem éri el az emberek ingerküszöbét. Az ilyen társadalmakban lehet ugyan korlátozásokat hozni, csak helyben azokat senki nem tartja be. Két hét múlva pont nem egy ilyen országba utazom majd. Costa Rica lesz a célpont, ahol elég szabálykövetők az emberek. Utána Panamába megyek és igen, emberák barátaimat is meglátogatom. Ezután Kolumbiában leszek több mint két hónapot, ahová a családom is elkísér, majd májusig Peruban leszek. Az asháninka indiánok azt mondják, őket nem érdekli a fehér ember baja, menjek nyugodtan, ők bármikor szívesen látnak minket, úgyhogy őket is felkeresem majd.

Szóljon hozzá
0 hozzászólás
Ha tetszett a cikk, akkor kattintson a tetszik gombra vagy kövessen minket Facebook és Instagram oldalunkon!

Utazzon!
Ezek is érdekelhetnek