Esztétikai szempontokról teljesen céltalan vitázni, mivel egyszerűen nincs semmi olyan az univerzumban, ami mindenkinek egyformán bejön. Santiago Calatrava munkásságáról sem azért kell beszélni, mert elismerést kapott. Minden nagy tervnek vannak ellenzői, akiknek olykor igazuk is van. De nem mindig. Mert van olyan, hogy egy ambiciózus ötletből és egy felkavaró rajzból valami lehengerlő születik. Ami egyeseknek szép, másoknak egy szörnyű tévedés, az viszont közös pont lesz, hogy véleménytől függetlenül mind megállnak megbámulni a végeredményt. Valami ilyesmi történik a spanyol tervező építményeivel is. A világ nagyvárosainak sziluettjét újrarajzoló építészekről szóló sorozatunk ötödik részében Calatrava történetét olvashatják.
A beton költészete
Santiago Calatrava egy korábbi interjúban többek között arról beszélt, hogy melyik a kedvenc anyaga, amellyel dolgozni szeret. Szinte poézis volt abban, ahogy a betonról nyilatkozott, melyet „lágy, képlékeny sziklaként" jellemzett. Nem szükséges rossznak vagy egy nagy, otromba masszának látja, hanem egy olyan alapanyagnak, amelyből, ha megfelelő hozzáértéssel nyúlnak hozzá művészi megoldások születhetnek.
Calatrava nem véletlenül közelíti meg szinte líraian a beton témakörét, mivel a tervezés mind esztétikai, mind matematikai részével is tökéletesen képben van, köszönhetően annak, hogy építészként szerkezetépítő diplomája is van. Ráadásul szobrászként is alkot. Ez a három tevékenységi kör nála olyannyira összefonódik, hogy tökéletesen tudja, mit tud a szerkezet, amit kitalál. Ennek a szerkezetnek aztán művészi vetületet is ad azáltal, hogy a végső épület sokkal inkább emlékeztet egy hatalmas szoborra, mint egy funkcionális, átlagos középületre vagy létesítményre. Ars poeticájának szerves része, hogy azért, mert valamit gyakorlatias szempontok alapján terveztek, még nem kell száraznak és unalmasnak lennie, hanem úgy kell megjelennie, hogy vonzza a tekintetet és egyfajta vizuális katarzist hozzon létre a szemlélőben.
A hidak jelentették az ugródeszkát
Mikor Calatrava 1981-ben befejezte tanulmányait, azonnal nyitott egy építész irodát, és nagy lendülettel tervezni kezdett. Gyorsan kiröppent a keze alól egy könyvtár, egy gyár, két híd és egy kiállítótér terve, hogy végül ezek közül egy se épüljön meg. De a kezdeti döccenők után lassan bejöttek olyan megrendelések is, amelyek tényleg meg is valósultak. Santiago Calatrava arról is elhíresült, hogy megbízásainak döntő többsége, úgy körülbelül a 99 százalékuk valamilyen közintézmény tervezése, vagyis győztes pályázataival közmegbízásokat teljesít. Innen is jön az a meggyőződése, hogy azért, mert valami praktikus, még lehet szép.
Karrierje kezdetén sok hidat tervezett, ezek közül is az első a Bac de Roda híd, amely Calatrava-hídként lett ismert. Valójában ez volt az első olyan építmény, amely nemzetközi sikert hozott neki. A barcelonai hidat az 1992-es nyári olimpiai játékokra felkészülés során húzták fel 1984 és 1987 között. A következő híd rögtön az első befejezésének évében kezdett épülni Sevillában, ahol szintén egy 1992-es eseményre készültek, mégpedig a világkiállításra.
Calatrava mindkét nagy nemzetközi eseményen letette a névjegyét egy-egy híddal, a második, az Alamillo híd pedig egyike lett a spanyol építész ikonikus építményeinek. A tervező egy korábbi szobrát, a Futó torzót idéző hídon például szokatlan módon mindössze egyetlen, 58 fokban döntött, 142 méter magas pilon tart 13, stabilitást szolgáló kábelt – ez a dőlésszög sem véletlen, pontosan ilyen meredek a gízai nagy piramis oldala is. Eredetileg Calatrava két teljesen egyforma hidat szeretett volna építeni. Az volt a terve, hogy a másfél kilométerre fekvő Guadalquivir folyóra felhúzzák az Alamillo pontos tükörképét, így a két híd amolyan hatalmas kapu lett volna Észak-Spanyolország felé. A második híd végül anyagi okokból nem valósult meg.
Monumentális halcsontvázak
A 90-es években Calatrava már híres volt hídjairól – és állomásépületeiről. A lisszaboni Gare do Oriente mindazonáltal több volt egy sima kis állomásnál, és nem csak formavilága miatt. Ha már belevágtak, akkor összeraktak egy hatalmas közlekedési csomópontot, ahol szinte minden szál összefut: a nagy sebességű ingázóvonatok mellett ide jön be minden más vonat is, plusz a belföldi és a nemzetközi buszjáratok, de van itt metróállomás, rendőrség és bevásárló központ is.
Közben jöttek másféle megbízások is, például a Milwaukee Art Museum, mely nemcsak első múzeuma, de első megbízása volt az Egyesült Államokban. Munkáin egyre láthatóbbá válik, hogy Calatrava legfőbb ihlető forrása a természet és annak formavilága. Egyformán merít az emberi test vagy az állatok vonalaiból, a Gare de Lyon Saint-Exupéry esetében például arról lehetett olvasni, hogy egyesek szerint valamiféle ősállatra, bizonyos elemeiben pedig leginkább egy nagy rájára hasonlít.
Valenciában, a magyarul művészetek és tudományok városának fordítható, Ciutat de les Arts i les Ciències épülete első ránézésre egy ragyogóan fehér csontvázra vagy talán halszálkákra hasonlít, de szintén Valenciában áll a Palau de les Arts Reina Sofía is, amely pontosan olyan, amilyennek egy halfejet rajzolnánk.
Sokkal inkább Star Trek, mint Szárnyas fejvadász
2003-ban újabb modern klasszikussal bővült a Calatrava épületek sora. Az Auditorio de Tenerife "Adán Martín" a Kanári-szigetek egyik legismertebb sziluettjét mondhatja magáénak. Az óceán partján álló művészeti központ és előadótér Tenerife egyik legfontosabb látványossága, egy nagyrészt betonból megálmodott, mégis lágyan ívelt középület.
Bár a tervezőnek nagyon sok munkáját lehet látni szülőhazájában, sokfelé vannak Calatrava-épületek a világban. Rio de Janeiróban felépült a Museu do Amanhã, vagyis a Jövő Múzeuma, mely egy vízparton álló tudományos tér, és melynek témájához tökéletesen passzol a néhol neofuturisztikusként jellemzett Calatrava stílusa.
A World Trade Center Transportation Hub, talán mondani sem kell, New Yorkban épült fel. A 2001-es terrortámadás után közlekedési szempontból is sok dolgot újra kellett gondolni, a tömegközlekedési csomópont tervezésének lehetőségét pedig a spanyol építész nyerte el. A felszínen leginkább egy bálnafarokra emlékeztet a hatalmas állomás, de a föld alatti csarnok is egészen olyan, mintha egy bálna belsejében lennének az utazók.
Ez jutott eszébe a The Guardian egyik újságírójának, Jimmy Stampnak is, aki korábban egyértelműen ellenezte a terveket. Drágának tartotta az ötletet, melyhez számtalan kompromisszumot kellett kötni, és sokáig tartott az építkezés is. Ráadásul Calatravanak az újságíró állítása szerint nem is egy pert és haragost hozott ez a monumentális vállalás.
A valóság azonban mindig kicsit más. Így Jimmy Stamp-nek is csak annyi kellett, hogy mikor az épület elkészült, lemenjen a négy emelet magas bálna gyomrába, és onnan nézzen fel a hófehér „bordák" között. Azonnal áttért, és véleményét meg is írta. „Megérdemeljük, hogy inspiráló középületek vegyenek körül bennünket... (az épület) egy optimista látomás, amely nem a jelen valóságára, hanem a jövő lehetőségeire épít. Sokkal inkább Star Trek, mint Szárnyas fejvadász. És mire elérünk abba a jövőbe – bármelyik is legyen a kettő közül –, a késéseket, a költségeket és az ellentmondásokat már mind el fogják felejteni." Ámen.