Bár a strandszezon még nem indult meg hivatalosan, a Műcsarnok falai között már most igazi strandélményben lehet részünk. Ha nem is lebeghetünk gumimatracon a vízen a szó konkrét értelmében, Martin Parr brit dokumentarista fotográfus strandfotóinak köszönhetően átélhetjük azt az önfeledt és gondtalan légkört, amit a tengerparti strandolás jelent. És közben megfigyelhetjük azt is, milyen furcsák is vagyunk néha mi emberek.
Egy tengerparti strand szinte bárkiből pozitív érzéseket vált ki. A strandon mindenki kikapcsol, és önmaga lehet. Itt szeretjük halmozni az élvezeteket, és mindent megteszünk azért, hogy az élmény tökéletes legyen. Ehhez természetesen kellenek bizonyos kellékek, amikből jópár vicces példát lehet találni Parr fotóin.
Van itt napernyős nyugágyban ponyvaregényt olvasó néni, USA zászlós fecskében feszítő amerikai, a vízben, napszemüvegben pózoló, napolajos bőrű szépfiú, walkmennel lazuló pasi és békatalppal a tengerbe igyekvő bácsi. Számos szórakoztató példa arra, ki mitől érzi magát kiteljesedve a parton... A kurátorok is igyekeztek néhány apró kellékkel hangulatba hozni a látogatót: két hintás nyugág és az öltözőpavilonokra hasonlító kiállító-paravánok idézik fel a strandi idillt, valamint több helyen megjelenik a strand kihagyhatatlan design-eleme, a kék-fehér csíkos minta is.
Martin Parr a világ minden táján készített fotókat a tengerparti strandokról, olyan egymástól távol eső helyeken, mint Argentína vagy Japán, Florida vagy Spanyolországban, de az a bizonyos életérzés, amit mi, még a Balaton partjáról is jól ismerünk, mindenütt ugyanaz.
Fotóinak szereplői nem a Baywatch sztárjai, nem is topmodellek, hanem teljesen átlagos emberek, akik azért jöttek, hogy egy kicsit megfeledkezzenek az elvárásokról, és lazuljanak egy jót a strandon. Azaz láthatunk sörhasat, idétlenül félrecsúszott háromszög-bikinifelsőt, apát, akit homokcápa alá temetett a gyereke és zoknit, szandállal. Szép vagy rút, amit látunk? Nehéz lenne eldönteni. Valahogy mindkettő, egyszerre. Hétköznapi, de pont ez a hétköznapisága a bájos. Mosolygásra készteti az embert, de nem gúnyos mosoly ez, hanem szeretetteljes – és épp ez az, ami miatt szépek és szerethetőek ezek a képek.
Martin Parrt a mindennapi élet érdekli, olyan hétköznapi témák, mint az ideális otthon, a vásárlási és fogyasztási szokások vagy a rossz ízlés, tehát összességében a modern élet, és annak különféle abszurditásai. Készített már fotót autóban civakodó házaspárról, ahol a férj a térképen nehezen kiigazodó feleségen húzta fel magát, vagy a büféasztalt megrohamozó tömegről egy fogadáson.
Egy sor jó pillanatot kapott el a turizmus furcsaságairól, mint például a látványosságok körül fotózkodó turisták vagy a Grand Canyon tetején szendvicsező túrázók. A különös és egyben vicces szituációkon ragad meg a tekintete, olyan hétköznapi helyzeteken, amelyeket nap mint nap látunk, mégsem vesszük észre valójában milyen furcsák.
Tengerparti strandokat az 1970-es években kezdett el fotózni, ami kezdetben egy Nagy-Britanniára korlátozódó projekt volt. "Nagy-Britanniában sohasem vagyunk 75 mérföldnél (120 km) távolabb a tengertől, így a tengerparti fotózás erőteljes brit hagyományai senkit sem lepnek meg. Lehet, hogy a street photography az amerikai fotográfusoknak köszönhető, de nekünk az Egyesült Királyságban itt van a strand. Magától értetődő tehát, ha azt mondjuk, mi teremtettük a "beach photography"-t. Az emberek a parton kikapcsolódnak, önmaguk lehetnek, és felvághatnak meglehetősen különc angolságukkal." – írja a művész a fotói kapcsán.
A legelső sorozatát az akkoriban lepusztult fürdővárosban, New Brigthonban készítette a korabeli Anglia zilált társadalmi közegéről, arról, ahogy a rengeteg partra sodort szemét közepette is megpróbálják jól érezni magukat a víkendezők. Ez a sorozat adta az ötletet, hogy aztán a világ tíz országában tengerpartokat fotózzon. "Seregnyi dolgot elárul egy országról a tengerparti strand, az a különleges, nyilvános tér, ahol az általános emberi viselkedés abszurd megnyilvánulásai, és a helyi furcsaságok ugyanúgy megtalálhatók." – írja.
A strand az egész világ egy nagyon jó hangulatú kiállítás, ahova bátran mehetünk akkor is, ha egyébként a kortárs művészeti múzeumok steril világában olykor feszélyezve érezzük magunkat. Parr fotóiban az a jó, hogy bárki tud hozzájuk kapcsolódni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy felületesek lennének.
Rengeteg szeretet és empátia van ezekben a képekben – ahogy például a napfürdőző időseket ábrázolja –, és amikor kijössz a kiállítótérből, egy kicsit nagyobb szeretettel nézel a téged körülvevő idegenekre a villamoson. Kerestünk volna strandos képeslapokat a múzeumshopban, de a kiállítás fotói közül egyet sem találtunk. Megakadt viszont a szemünk egy régi fotón, ami valamelyik budapesti török fürdőben készült. Vajon Parr mit látna ezekben a fürdőkben? Kár, hogy nem járt a Balatonon, szívesen megnéznénk a lángosozó, röplabdázó, vizibicikliző nyaralókat az ő szemével.