Minap olvastam az üzenőfalodon egy posztot, ami arról szólt, hogy kaptál egy kedves üzenetet Tahir Saleem-től, a National Geographic fotósától. Mesélj, mit éreztél akkor? 

Harmath Beáta: Nagyon jól esett, hogy megjelenhettek a fotóim azon az oldalon, főleg azért, mert soha nem tanultam fotózni, és ezt a megkereséskor töredelmesen be is vallottam Tahir Saleem-nek, mint ahogy azt is megírtam neki, hogy egy 7-8 éves gépem van, két objektívem, a két kezem és a két szemem. Ez minden "felszerelésem". Én a képeimmel mesélek az életünkről és a minket körülvevő világról. Ami csodálatos számomra ebben a hobbiban, hogy rengeteg kalandot megélek a családommal közösen, amiket semmiért sem adnék. A két fiam és a párom is remek látásmóddal vannak megáldva, így ők is gyakran a kezükbe veszik a fényképezőgépüket. De sokszor, "csak" elkísérnek az úttalan utakon megtett kalandozásaimon, és onnan kezdve már egy "MI" élményben van részünk.

Nagyon kreatív vagy, édesanyaként, feleségként és nőként is tündökölsz. Vibrálsz, ragyogsz, ahogyan a képeid is. Hogyan tudsz ilyen sokoldalú szerepkörben kiteljesedni? 

A párom nagyon nyugodt hátteret biztosít nekünk ahhoz, hogy az életemben első helyen állhasson a gyereknevelés. Bár ezt a szót nem szeretem. Inkább úgy mondom, a "gyerekszeretés". Igyekszem mindig "kiszeretgetni" belőlük a jót, a legjobbat. Azt gondolom, a gyerekekkel való foglalkozás is nagyon kreatív dolog, ami sok-sok figyelmet, türelmet és nem kevés humort igényel.

Mindig az volt a vágyam, hogy olyan "hálót" tudjak a fiaim köré szőni-fonni szeretetből és bizalomból, amibe bármikor, bármilyen helyzetben, csukott szemmel, háttal is, nem gondolkozva belevethetik magukat, mert biztosak lehetnek abban, hogy "elkapom" őket, ha szükségük van rá(m). Tapasztalatlanul, csak a megérzéseimre, anyai ösztöneimre hallgatva tettem sokáig.

Vibrálóan színes otthonodban, – fókuszban a türkízkékkel –  jól érzi magát az ember...

A lakberendezés már egészen kicsi korom óta foglalkoztat, végzettségem szerint lakberendező is vagyok. Ahogy a fotózásnál, úgy a lakberendezésnél jobban szeretem így: otthonteremtés. Nálunk, ahogy jön a jó idő, tárva-nyitva van minden a csupaszín, "értékmentett dolgokkal" berendezett otthonunkban. A kertet egybenyitjuk a házzal. Nincsenek szúnyoghálók, bejönnek a szúnyogok? Be.

Sokszor alszik pillangó az ablakban, és időnként ki kell tessékelni a fazekas darazsakat. Nincs klímánk, illetve van, de nem használjuk. Helyette vannak régimódi ventillátoraink, a teraszt sokszor fellocsoljuk, és "vadszőlő-függésemnek" köszönhetően, már szinte mindenhol kellemes árnyat ad a sok zöld. Mezitláb járunk ki-be, a gyerekek is. Itt soha nincs "patikarend". Nálunk "mediterrán káosz" uralkodik, szerethető káosz.

A kavicskép készítést 5 éve kezdtem el. Megszámolni sem tudom, hány képet csináltam, és a világ hány országába kerültek. Akkor tudok igazán jó képeket alkotni, ha szabadkezet kapok, és úgy valósíthatom meg a megrendelő által kért képet, hogy abba szívem-lelkem is benne lehet.

Mit jelent számodra az önkifejezés, a fotózás, a "megmászni ha kell a bozótot" életérzés? 

Amikor az ember az életében többször állt már a "határmezsgyén", amikor nem tudta, lesz-e még holnapja, nagyon sok mindent átértékel, máshogy kezd látni. Hosszú hónapokig voltam elzárva a világtól kórházban, steril körülmények között. Azóta megtanultam értékelni még a koszt is...
Amikor őrültségeket csinálok, hajnalban a vadak után mászkálok, 4 fokos házba érkezem aludni télen, mezitláb sziklára kaptatok, tetőre mászok, fagyban 10-15 km-t gyalogolok, akkor a határaimat feszegetem. Szeretem érezni, hogy ÉLEK. 

Nálad nem csak a kutyának, de az autónak is neve van. Mit jelentenek ők, a számodra?

Családunk pár éve kiegészült Sándor kutyával, aki hű társunk mindenben, és akinek rengeteg elrontott képet köszönhetek, mert annyira igyekszik a segÍtségemre lenni, hogy számtalan esetben a legrosszabbkor mozdul meg, ránt egyet a pórázon, szimatol oda, de teszi ezt olyan végtelenül kedves lelkesedéssel, izgalommal, hogy lehetetlen haragudni rá. Legutóbb a vidéki házunk kertjében, egy virágzó japánbirsen ülő vörösbegyes fotóm bánta a közreműködését. 

Aki" még hűséges társunk a kalandozásainkban, az Lajos, az indiai gyármányú terepjáró, aki előtt nincsenek akadályok. És hogy miért Lajos? Szörnyeteg Lajos után szabadon, mert tervezéskor szépséggel csak mértékkel halmozták el. Egyszer odajött hozzám egy srác, amikor az én ötvenegynéhány kilómmal kikászálódtam a fent nevezett két és fél tonnás, öt és fél méteres "tereptárgyból", és azt modta: "Mondd, hogy csak nyerted!!! Ilyen autót nem vesz az ember!" Hát kérem, de. Ráadásul tesztvezetések előzték meg a választást. Engem lenyűgözött Lajos férfias baritonja, masszÍvsága, és a lelke. Mert hogy az is van neki. Szép autója bárkinek lehet, de Lajosa nem.

Valaha érezted azt, hogy ismert fotós leszel vagy jó így neked, minden, ahogy van? Boldog vagy? Jól telnek a napjaid? 

A fotózás nekem szerelem. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy vannak naív festők, én meg naív fotós vagyok. Nekem a fényképezés olyan, mint egy "örömzenélés". Soha nem akartam keretek közé szorítani. Minden képhez élmények kötődnek.

Sok vicces kép, videó készült már rólam, miközben fotóztam. Semmiképp sem számít mindennaposnak, ahogy én fényképezek. Amit és ahogyan csinálok, nagyon távol áll az előre eltervezett, konvencionális, lesre kiülős, tudatos fotózástól.

Talán épp ez látszik a képeimen, ezt szeretik benne az emberek. Az ÉLETET, a spontaneitást. Akkor is, ha ez az "őrültség" időnként a minőség rovására is megy. Számomra egy kép akkor jó, ha érzelmeket vált ki, emlékeket idéz fel. Ha van "illatuk, hangjuk" is, nem steril dokumentumfotók.

Mik a jövőbeli terveid? Ha kívánhatnál egyet - vagy hármat, mi lenne az? 

A mai világban nem lehet tervezni. Az én kis saját világomban meg már 9 éve nem lehet. Amikor életem forgatókönyvét írta valaki, nem volt jókedvében. Lehet, hogy előző este görög drámát olvasott, aztán az én könyvembe beleírt annyi fájdalmat, amennyit csak tudott.

Mivel a forgatőkönyvet átírni nem tudom, annyit tehetek, hogy minden egyes oldalra írok egy kis bejegyzést, egy széljegyzetet. Valami szépet, valami humorosat, valami kedveset. Így olvasható a történetem, sokszor még szerethető is. Hála Istennek, a fiaim és a párom személyében remek szerzőtársaim vannak. A kívánságom az, hogy egészségben és békében láthassam felnőni a fiaimat, és még sokáig megőrízhessük a mi "négyesünket".