Egy jól megtermett vadmacska (Felis silvestris silvestris) haladt el méltóságteljesen a Bükki Nemzeti Parknak a Sajó árterén elhelyezett vadkamerája kamera előtt október 9-én, a kora reggeli órákban. Az állat láthatóan nem siet sehová, hanem a jól ismert, jellegzetesen kidőlt fákon, vagy azok közelében vezető vadászösvényén sétál át a tavacska mellett. A végén kicsit talán bosszankodva, hiszen pár másodpercig a vízbe is be kellett lépnie, amit nem nagyon szeret - adja hírül kedves hangvételű beszámolóban a Bükki Nemzeti Park holnapja.
A nemzeti park a nagyragadozók nyomon-követésére minden tájegységben számos kameracsapdát üzemeltet, amely csak mozgásra indítja el a felvételt egy infravörös érzékelő segítségével. A farkasok, szarvasok, vaddisznók, muflonok és persze ritkábban hiúzok mellett számos esetben vadmacska kerül az objektív látóterébe.
Érdekes, hogy míg az előbb felsorolt nagyragadozók és csülkös vadak előszeretettel használják az ember által kialakított erdei utakat, addig a vadmacskák inkább az érintetlenebb, sok esetben a kisebb vadcsapások közelében található ösvényeket részesítik előnyben, és jellegzetesen kidőlt fák környékén kaphatók lencsevégre. A vadmacska 1974 óta védett, 2012 óta pedig fokozottan védett őshonos macskaféle ragadozónk, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke példányonként 250 000 Ft.
Érdekes módon a faj fennmaradásának egyik legfőbb veszélyeztetője a házimacska (Felis silvestris catus). Azokon az területeken, ahol az erdei élőhelyek degradációja, átalakítása miatt eleve lecsökkent a vadmacska-állomány, ott az állatok „ráfanyalodnak" a házimacskákra, és az így kialakuló hibridizáció következtében félő, hogy genetikailag sodródnak, szegényednek vagy épp vesznek el az ottani vad állományok. Emellett természetesen komoly veszélyt jelentenek számukra a házimacskák által terjesztett betegségek, illetve a versengés, mind a területekért, mind a táplálékért.
Szomorú jelenség, hogy mind gyakrabban találkozunk gépjárművek által elgázolt vadmacskákkal is. A macskák ugyanis egy hirtelen, fenyegető ingerre – például egy éjszakai reflektorfényre – meglapulnak az út mellett, és az utolsó pillanatban rémületükben kiugranak, többnyire a kerekek elé. A természetben, pont az erőteljes hibridizáció miatt nagyon nehéz elkülöníteni a „tisztavérű" vadmacskát az atavisztikus bélyegeket viselő házimacskától. Ez nem is csoda, hiszen mintegy 10 000 éve társunk a háziasított vadmacska. Ez idő alatt genetikailag is „szennyeződött" a vadmacska alapfaj, gyakorlatilag mindegyikben több-kevesebb házimacska génszekvencia fellelhető.
Régészeti feltárások során került elő egy ciprusi emberi sírból egy olyan lelet, melyben egy felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. A lelet mintegy 9 500 éves. A sírból a csontok mellett kőszerszámok, maroknyi tengeri kagyló és a saját sírjából egy nyolc hónapos macska csontváza került elő, melyet az emberrel megegyezően nyugati irányba nézve fektettek. Mivel a macska nem őshonos a mediterrán medence szigetein, csak a szárazföldről kerülhetett oda, minden bizonnyal a közeli levantei partokról. A lelet az ember és a macska tudatos együttélésének bizonyítéka megközelítőleg 10 000 évvel ezelőttről a mai Közel-Keletnek nevezett területen. Ez összhangban van a genetikai kutatások eredményeivel is, melyek szintén ezt a földrajzi és időbeli eredetet erősítik. Úgy tűnik, a macska háziasítása az első emberi települések létrejöttének idején, a neolitikumban történhetett.