Eltűnt varázs

Nem is olyan régen, úgy negyedszázaddal ezelőtt még a Bourbon Street volt a világ közepe. Jól emlékszem, hogy a '90-es évek közepén a világ talán leghíresebb utcájának minden bárjából, étterméből és night-clubjából fantasztikus jazz zene hangjai szűrődtek ki. A turisták csak kapkodták a fejüket, hogy vajon melyik helyre üljenek be, hiszen a hagyományos swing, bebop vagy dixie dallamok keveredtek az éterben.

Ma más miatt kapkodja az ember a fejét a legendás utcán. Alkonyattól hajnalig jórészt fiatalok özönlik el az utcát úgy, hogy lépni sem lehet. Az egykor elegáns bárokból zajos kocsmák lettek, ahol többnyire hangos rock bandák vagy diszkósok „húzzák" a talp alá valót – bár táncolni nem nagyon akarnak, vagy tudnak a vendégek. A vendéglátás is a nagyüzemi méretekhez igazodik: automatából töltik a koktélokat, csöbörnyi műanyag edényekkel koccintanak a fiatalok, és biztonsági emberek tapogatnak át minden belépőt.

A forgalomtól lezárt utcán biciklis riksák szállítják a józan és kapatos vendégeket háztömbönként, vagy ahogy itt mondják blokkonként és személyenként 5 dollárért – a taxi ennek töredéke. A húszon felüli turista mindezekért már nem érzi igazán jól magát a patinás utcában, de ha egy sarokkal továbblép, már meglegyinti az egykori New Orleans hangulata.

 A Royal Streeten „bérelt helyek" is vannak

Bármilyen furcsa, az utcazenész a jazz fővárosában nem mellékállás. Szólisták, kisegyüttesek, sőt, egész nagy rézfúvós együttesek lépnek fel a világot jelentő utcákon - szinte menetrendszerűen. Több honlap is részletezi, hogy mikor és milyen körülmények között lehet „fellépni" New Orleansban. Sok világvárossal ellentétben itt nem kell engedély – ami azt sugallná, hogy hitvány zenét játszó, önjelölt sztárok is elfoglalják a teret, de mégsincs így. Sőt...éppen, hogy a minőség határozza meg az ottani utcazenész szcénát.

Június egy vasárnapján például a Royal és St. Peters utca sarkán kisebbfajta tömeg csoportosult. Volt, aki még kempingszéket is hozott, és úgy foglalt el jó helyet, mások az aszfaltra telepedtek, hogy lássák, és főleg hallják Tanya és Dorise kettősét. A hegedű-gitár duó játéka egészen pazar hangulatot teremtett néhány percen belül. Az afro-amerikai gitároslány és a vélhetően japán hegedűs páratlanul kifinomult zenét ad elő – mint később kiderült minden vasárnap este, ezen a helyen.

És a nézők ezt nagyon méltányolják – nem csak vastapssal és jól érezhető figyelemmel és élvezettel, hanem a két művész elé elhelyezett kosárkába is gyakran repülnek tíz, húsz és ötven dolláros bankók. A két lány – pontosabban asszony – az utcazenészekkel ellentétben egy percre sem áll meg, nem biccentenek az adományok után – átszellemülten tolmácsolják a világslágereket és a zeneirodalom klasszikusait. Mi is majd' egy órát hallgattuk őket – és hazafelé menet áradozva méltattuk játékukat.

Ennél jobban csak a másnap este döbbentett meg. Az általunk ismeretlennek tartott duó ugyanis a városi sportcsarnok, a Superdome színpadán lépett fel több ezer néző előtt...sikerük éppen olyan dübörgő volt, mint a Royal és St.Peters sarkán.

Mindenre van vevő, mindenkit „kiszolgálnak"

New Orleans utcáin, a klubokban és az éttermekben mindenki megtalálja a neki való zenét. A város főterének számító Jackson Square-en egymást váltják a rezesbandák és big bandek. Nemcsak a felnőttek, de a gyerekeke is roppantul élvezik a pompás egyenruhába bújt, csillogó rézfúvósokkal masírozó és a nagydobokat püfölő pocakos zenészeket. Egy utcányira onnan a Mr.B's Bistroból cigányzene és az ettől meglehetősen távoli calypso hangjai szűrődnek ki. A Buku Bronx kocsmában pedig világzenét játszanak.

Aki pedig a régvolt Bourbon street hangulatára és zenéjére vágyik, annak sem kell messzire mennie. A Francia Negyed – French Quarter – szélén a Frenchmen street ma a jazzklubok mekkája. Nincs olyan épület, amelyben avagy amely előtt ne játszana a múlt vagy a jövő egy sztárja. (A bandák nevét sokszor csak az tudja meg, aki vásárol a zenészek elé kirakott CD-kből...) Az itteni kocsmák és éttermek amúgy nem túl nagyok, maximum negyven-hatvan ember jelenti a közönséget, de a muzsikusok olyan elánnal és szenvedéllyel vetik bele magukat a zenélésbe, mintha többezer ember előtt lépnének fel. A helyek döntő többsége nem is kér külön belépőt – ahol igen, ott öt dollár a beugró – vagyis egy sör vagy egy pohár bor mellett, pár dolláros kiadással is élvezhető a muzsika.

Aki pedig megunja vagy elfárad, az utca másik oldalán levő művészpiacon nézhet körül „zsákmány" után. Itt festmények, üveg és kerámia díszek, ékszerek és bizsuk csábítják vásárlásra a turistákat. A visszatérő gond csak az, hogy miként vigyék magukkal haza a terjedelmes és törékeny-sérülékeny szuveníreket. Szerencsére ez a zene esetében nem jelent már gondot a YouTube-on, ahol egy sor New Orleans-i zenész produkcióját láthatjuk elhalványuló emlékezetünk felfrissítésére...

Cikkünk szerzője Szakonyi Péter, a Napi.hu főmunkatársa.