Barta Judit babajavító: Ha a babák mesélni tudnának, hogy mennyi minden történt velük...

„A babák által az embereket is meg lehet ismerni. Sokszor jönnek be hozzám szégyenkezve az elhanyagolt babájuk miatt, de öt perc múlva már maguk is gyönyörűnek látják, mert elmondom, hol készülhetett, mit lehet rajta kicserélni, és milyen szép tekintete lesz, ha új szemet kap" – ezt Barta Judit babajavító mondta, akinek műhelyében Facebook-követői szerint minden nap történik valami varázslat. Harminc éve áll a Múzeum körúti üzlet pultja mögött, már ránézésre megmondja, hogy a gyógyításra váró játék mikor, melyik gyárból került ki, és nagyon hisz abban, hogy a játékbabák képesek generációkat összekötni.

Ha valaki az egykoriban Nemzeti Színháznak otthont adó saroképülettől sétál a Múzeum körúton, akkor az első zebra pont a Babaklinika bejáratához, az 5. házszámhoz fogja őt vezetni; persze talán elmenni is ugyanilyen könnyű mellette, mert a kirakat nem mutat eleget abból, ami bent várja a látogatót. Pedig az üzlet tágas, a sárgára festett falaktól mosolyog a helyiség, a fehér polcokat ülő, álló babák vagy játékmackók foglalják el, miközben babafejek várnak türelmesen sorukra, mintha tudnák, hamarosan új életet, vagy legalábbis testet kapnak.

Kattintson bármely képre, galéria nyílik belőle!Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Judit a varrógép mögött ül, mikor az üzletbe lépek; egy látszatra is sokat megélt baba haját igazgatja. Felnéz szemüvege mögül, félreteszi a póthajat, a pulthoz jön, és már meséli is, hogy a baba százéves, és aki behozta, nagyon szeretheti, mert igazi hajból rendelt neki parókát. Később meg is nézhetem, hátul a raktárban ázik neki balzsamos pakolásban a haj, amit egy ősrégi baba emberi hajból készült parókájából hasznosított újra.

Ritkább eset, hogy valaki igazi hajat kér babájára, de ha van alapanyag hozzá, Judit megcsinálja. Műanyag hajból nagyobb pótlást már nem tud vállalni, legfeljebb egy-egy hiányzó csíkot behurkolni, mert elöregedett a hajfűzőgépe, nehézkesen jár benne a tű. Már akkor sem volt új, amikor a kőbányai Bihari úti Götz babagyártól megvette; és mivel a gyár 2005-ben megszűnt, a fűzőgépet senki nem tudja megjavítani, így ma már csak hátul áll letakarva a raktárban.

Húszéves német babákat is behoznak, mert a kislányok közben anyukák lettek, ők pedig a gyereknek szeretnék továbbadni. És jól teszik, mert csodálatosan rendbe lehet hozni, ezek még jó minőségűek, nem hullik a hajuk.Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Aztán a pult melletti, apró, húszcentis babákkal teli dobozra mutat, az lesz a következő munkája. Egy népviseleteket bemutató sorozatban csomagolták őket az újságokhoz, és nemrég valaki, aki korábban még gyűjtötte, ott hagyta mindet Juditnak, hogy kezdjen vele valamit, ha tud. „Rengetegen hoznak be babákat hozzám, köztük piszkosat, levágott hajút, félkezűt, féllábút, és sokszor szégyenkezve kérdik, hogy maradhat-e. Én viszont mindnek örülök, mert így lesz alkatrészem. Ha valaki felhív, hogy kéz kellene a babájának, azt mondom neki, jöjjön be, borítsuk ki a zsákot, ha talál olyat, felteszem, ha nem, fél év múlva próbálkozzunk újra. Mert ma már nincs babagyártás, ahonnan bármit be lehetne szerezni."

"Hoznak hozzám régi bábokat és régi, törött porcelánfejeket is, de tovább kell küldenem őket, mert az már restaurátori munka. Jobb az őszinteség, mindig megmondom, hogy mit tudok, és mire, mennyit érdemes költeni."Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

A papírmasé fejű babák aranykora

Barta Judit ötödik generációs babajavító a családjában, a múlt század elején az ükmamája kezdett foglalkozni babakészítéssel, még Párizsba is elment kitanulni a szakmát. A megszerzett tudás a család nőtagjai között cserélődött; az első üzletük a Károly körúton volt, amelyet az államosítás után babajavító szövetkezetté alakítottak, Judit nagymamája mégis ott maradt dolgozni, mert akkoriban még komoly kereslete és háttéripara volt a babajavításnak.

„Ebben az időben még alig volt baba, nem is javítani, inkább készíteni kellett. Még külön üzletből kerültek ki a fejek, a kis cipők, és volt, aki csak a parókákkal foglalkozott. Akkoriban a puha, anyagtestű, papírmasé fejű babákat keresték, rátettek hajat, és kisasszonynak vagy csárdáskirálynő ruhába, nemzeti magyarba öltöztették. Az ötvenes években ez volt a baba a gyereknek, akkor még sehol nem volt a műanyag."

"Sokszor tanácsolom, ne vegyék meg a könnyen szakadó, gyolcsszerű anyagtestű babákat, inkább spóroljon hozzá, és vegyen egy picit drágábbat, egy olyat, ami tizenév múlva is baba marad."Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Aztán 1957-ben a nagymama kivált a szövetkezetből, átköltözött a jelenlegi Múzeum körúti üzlethelyiségbe, amit már kisiparosként bérelt, és amin akkor még egy másik, táskakészítő családdal osztozott. „Egy üzletben, egy légtérben, két tevékenység folyt békében. Majd 1982-ben bejött az üzletbe az anyukám, '89-ben én, közben a táskás néninek is már a lánya vitte tovább az üzletet; itt tényleg generációk nőttek fel. Még az olajkályha is közös volt, de miután én voltam a legfiatalabb, mindig én töltögettem" – emlékszik vissza Judit az első hónapjaira, amiket az üzlet hátsó részében, egy kis műhelyben apróbb javítgatásokkal töltött. „Anyu megmutatta, hogy kell összerakni, meggumizni egy babát, aztán apránként mindent megtanultam. Hamar megszerettem, mert itt az ember azonnal látja a munkája eredményét, és élveztem is a sikerélményt, amikor jöttek egy megjavított babáért és mondták, hogy tetszik."

Aztán jött a műanyag

A nyolcvanas évek új szelei azonban a púderszínű babavilágot is elérték. Már nem gyártottak rétegzett karton és ragasztó keverékéből készült papírmasé fejű babákat, helyüket a kemény testű, gumifejű, fűzött hajú, műanyag játszóbabák vették át. „De akkor még mindig volt babakészítés! Pesten két férfi is foglalkozott velük: volt a Kardos Jóska, és volt a Török Miklós a Garay utcában. Néha még ma is beleszaladok egy Tömi-babába (Török Miklós becézett neve – a szerk.). Rengeteg játszóbaba zúdult be az üzletekbe, mi is Miklóstól vettük a fejeket és a testeket, majd felöltöztettük nemzeti ruhába, és eladtuk."

A '80-as évektől a vitrines babákat felváltották a műanyagok, amikkel már játszani is lehetettForrás: Szekeres Andrea / Travelo

De ezek már mind játszóbabák voltak, teszi hozzá Judit, utalva arra, hogy a papírmasé fejű babákat egy szülő sem adta szívesen a gyerekeknek, mert ha az leesik, bizony összetörik. Gyerekkoromban magam is sokat hallottam ezt az intést, amikor nagymamám a gardrób tetejéről egyszer-egyszer levette anyukám születésekor kapott babáját azzal a mondattal megtoldva, hogy ezt majd én fogom örökölni. Szinte csak karácsonykor láthattam. Akkor is csak a dobozában, annak fóliaablakán keresztül, és csak akkor foghattam kezemben egy kis időre, mikor már nagyobb lettem. Akkoriban nem értettem, minek a baba, ha sosem játszhatok vele, és miért kell olyan magasra tenni. Ma már értem. Miután a nagymamám meghalt, a baba a doboza nélkül ugyan, de nálam is a ruhásszekrényben alszik; egyszer a szokásos, évszakváltós ruhapakolás közben kicsúszott kezemből, egy kis porcelándarab le is tört az egyik szeme alól. Azóta még jobban féltem.

Babadömping

A rendszerváltást megelőző babadömping időszaka több új fajta babát is hozott: jöttek az elemes, a beszélő és mászó babák, megjelentek a Barbiek – és ahogy meséli Judit, anyukájával csak kapkodták a fejüket a kínálaton, miközben aggódtak is, mit fognak csinálni, ha ilyeneket visznek majd be hozzájuk javítani.

„Ráadásul a kilencvenes évek elejére minden idős néni elment, aki korábban egy-egy babaalkatrész készítésével foglalkozott, és egyikük családján belül sem vitte tovább senki azt a foglalkozást. Így az anyuval ketten magunk jöttünk rá minden fortélyra, önállóan sajátítottunk el mindent, egyedül a műanyag hajak varrását tanultam meg egy nénitől. Akkoriban még Olaszországba jártunk hajért, az utolsó nagyobb hajállományt még együtt vettük, azóta is abból dolgozom."

Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Aztán meghalt a műanyag cipőket készítő néni is, ezért kitalálták, hogy papírtalpra, műbőrből varrják majd a kis cipőket. Azóta is a saját snittek alapján készíti a topánkákat, édesanyja nyolc évvel ezelőtti halála óta azonban már csak egyedül. A babaszemeket, a síróhangokat és játékmackóba a brummogó hangokat Németországból rendeli, ott még van babagyár. Itthon már nemcsak gyár nincs, de javítókat se nagyon találni, Judit szerint talán csak néhányan csinálhatják még ezt hobbiként. Mert közben a kilencvenes évek babaáradata is elcsendesett. „A műanyag öntésért komoly környezetvédelmi díjat kellett már fizetni, ezért az addig belvárosban dolgozó babakészítőknek is kijjebb kellett költöznie a városból. Én akkor maradtam az üzletben egyedül, amikor berobbant a kínai táskák tömege a hazai piacra, és a bérlőtársunknak egyre rosszabbul ment a táskajavító üzlet. Nem érte meg a vásárlóknak a régi javíttatása vagy egy cipzárcsere. Be kellett látni, kidobó társadalom lettünk."

Judit szerencsésnek érzi magát, mert még ma is simogathatja a 120 éves családi Singer varrógép kerekét, aminek tűje a nagymamája snittjei által kiszabott kisruhái felett zakatol. A minták nagyon régiek, időközben a babák formái is megváltoztak, mégis szívesen használja, mert emlék számára ez is, és ha kell, inkább bevesz egy picit a ruhákból, vagy a baba derekára ráncolja az anyagot.

„Ez az én lelkemnek lesz"

Aztán előkerülnek a műanyag margarinos tégelyekben tárolt, különböző színű babaszemek, egy gyufás skatulyából pedig a szempillák, miközben a szempótlás nehézségéről beszél, mert ma már alig gyártanak olyan puha, selymes pillákat, mint amilyen az NDK-s babáknak volt, és nem is olyan egyszerű művelet egy babaszemet cserélni. „Ha ilyet kérnek, hazaviszem a férjemnek a babafejet, aki felmelegíti, kitágítja és kitolja a szemházat, hogy helyére kerülhessen az új. Az én kezem már elfáradt, nagyon gyenge ehhez, az övében szerencsére még van erő."

"Egy baba, amit anyuka régen elrakott, valahogy mindig előkerül valahonnan, pincében vagy padláson ott az emlék."Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Aztán belép az ajtón egy fiatal anyuka a tízéves kislányával, három meztelen babát hoz. Jön vele Piroska, akit a ruhája színéről nevezett el, egy fénykorában pisilős baba, és egy fekete hajú, két copfos, amit, ahogy meséli, azért különleges, mert hétévesen ez volt az első, amit magának választhatott a játékboltban. "Ennek nincs szempillája, de ő jól alszik, egy új pillás szempár viszont nagyon drága lenne. De mindegyiket megfürdetem, befrizurázom, tudok neki síróhangot adni, és belsőleg meggumizom, hogy ne legyen a két lábnak holtjátéka" – sorolja Judit a teendőket, amire érkezik is az anyuka gyors válasza: mindet szeretné, de legfőképp Piroskát, aminek „semmilyen játéka nem lesz, mert az az én lelkemnek lesz."

Miközben ruhákat válogatnak, kiderül, hogy az egyik baba az aradi babagyárból származik, a tarkóján a jelzés árulkodik róla. Románia legnagyobb babagyára 2013-ban ment tönkre, az utolsó évben már szinte csak székelyföldi népviseletbe öltöztetett babákat árultak, ezek a román babák ünneplőjükben adták át helyüket a távol-keletieknek. Ahogy Judit fogalmaz, az "olcsó, kínai vackokkal" ők sem tudták felvenni a versenyt.

Több mint százéves baba - vajon mit mesélne, ha beszélni tudna?Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Alig telik el pár perc, újabb látogató és egy hatvanas évekből származó szovjet, celluloid baba érkezik. A babatest több helyen is betört, ezért ragasztás és gumizás lesz, és a múltkorihoz hasonlóan bugyit és egy kis ruhát is szeretne rá a néni, akinek majd viszi, és aki korábban többször is javíttatott nála. Nem ritka a visszatérő vendég, pedig ahogy Judit fogalmaz, régi babát javíttatni nem olcsó mulatság. „Sokszor megmondom őszintén, hogy mi az, amire egyszerűen nem érdemes költeni. De egy-egy, jellemzően százéves darabnál mindig azt mondom, ha már eljött ide, és teheti, csináljuk meg. Sok idős ember így is tesz, abban reménykedve, hogy a család fiatalabb generációi így majd nem dobják ki azt a régiséget, és talán még ragaszkodni is fognak hozzá".

"Régen sok vidéki asszony tért be hozzám papírmasé fejért és anyagtestért, hogy otthon elkészíthessék a babákat, és palóc, matyó, kalocsai népviseletbe öltöztetve kiállíthassák a faluban. Ma már csak egy néni  jön, azt mondja, a fiataloknak már nem kell ilyen baba, nincs kinek továbbadni a tudományt, ami a kezükben van."Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Aztán ismét csörög a telefon, ezúttal nem a nyitvatartásról érdeklődik valaki, hanem arról, hogy átvesznek-e itt babaszemeket, mert neki nagyon sok van belőle. Judit kedvesen elnézést kér, fizetni nem tud érte, mert lehet, hogy tíz évet is ott ülnek majd azok a szemek a vajas dobozai egyikében, de ha a telefonáló tényleg csak kidobná, köszönettel elfogadja.

„Az elmúlt időben sok minden átértékelődött, sokaknak fontosabbá váltak a tárgyak. Az elmúlt másfél év azt is bebizonyította, hogy igény van ránk. Rengeteg baba érkezett postán javításra, különösen vidékről, persze, a vidéki ember lelke egészen más, jobban ragaszkodik dolgaihoz. De egy baba, amit anyuka régen elrakott, valahogy mindig előkerül valahonnan, sokan már csak azért is szeretnék rendbe rakatni, hogy legyen egy emlékük tőle. És aztán ledöbbennek, amint kiderül, hogy az adott baba nem is anyukájuké, hanem a nagyijuké lehetett."

Forrás: Szekeres Andrea / Travelo

Amikor pedig szóba kerül, hogy miből tud meríteni az, aki több mint 30 éve áll a pult mögött, és sosem ábrándozott más munkáról, Judit csak mosolyog. „Önökből, a vendégekből, a vásárlókból. Mert van, aki bejön, a babákat csodálva körbenéz, és megkérdezi, hogy maradhat-e egy kicsit. És én neki is örülök. Azt tanultam anyukámtól, hogy mindig beszélgetni kell a vevőkkel, odafigyelni rájuk, mert fontos, hogy érezzék, engem érdekel a babáik története, miközben rajtuk keresztül egy kicsit őket is megismerhetem. És ha ezek a babák beszélni tudnának, elmesélnék, hogy mennyi minden történt már velük..."

Szóljon hozzá
0 hozzászólás
Ha tetszett a cikk, akkor kattintson a tetszik gombra vagy kövessen minket Facebook és Instagram oldalunkon!

Utazzon!
Ezek is érdekelhetnek