A Balaton-Felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi őrével, Vers Józseffel beszélgettünk arról, mit jelent a felelős túrázás, miért kellene hátizsákunkban hazavinni saját szemetünket, és miért nem segítünk azzal, ha magunkkal visszük a fészekből kipotyogott fiókákat vagy magukra hagyott állatkölyköket. Rém egyszerű kérdéseket tettünk fel, az erdőmérnök tapasztalatai azonban azt mutatják, a válaszok hiába tűnnek logikusnak és ismerősnek, sokan mégsem azok alapján cselekednek.
Készült már lista arról, hogy kirándulóként mivel okozzuk a legnagyobb kárt az erdei környezetben?
Ezt a listát nyugodtan kezdhetjük azzal, ahogy a kirándulók kijutnak az erdőbe. Nagyon fontos lenne, hogy aki túrázni indul, az parkoljon le a legközelebbi településen, vagy ha van kijelölt parkolóhely, akkor ott tegye le az autóját. Mert most mi a gyakorlat? A kirándulók az autójuk GPS-navigációjával addig mennek a földutakon, gyepen, mindenen keresztül, ameddig kocsijuk fizikailag elviszi őket. Aztán leparkolnak, ahol tudnak, akár benn az erdőben is. Pedig ezek nem parkolóhelyek. Nagyon sok problémát okoznak ezzel a föld letaposásától kezdve az olajfoltokig.
És nem véletlen kérünk mindenkit, hogy maradjanak a kijelölt turistautakon. Ezeknek az útvonala ki van találva, egyszerre szépek és biztonságosak. Vagyis biztos, hogy a legjobb helyekre vezetnek. Ha ezekről az ösvényekről letérünk, mert pl. lerövidítjük kanyarban az útvonalat, a szerpentin úton egyenesen átvágunk, akkor új nyomvonalakat csinálunk, így ezeken a sávokon is megindul a talajerózió és a gyomosodás, vagyis akaratlanul is kárt teszünk a növény- és állatvilágban.
És ez a kerékpárosokra fokozottan érvényes, akiknek a kétnyomos földutakon, szekérutakon kellene közlekedniük, és az egy nyomvonalú, gyalogos turistáknak kijelölt utakra csak akkor szabadna menniük, ha a kijelölt kerékpárút tényleg arra vezet. Mert az ilyen keskeny, hegyi ösvényeken kerékpározás egyrészt balesetveszélyes a gyalogos turistákra nézve, másrészt ahol lefékeznek és nyomot hagynak, az eső elmossa a talajt, és nagyon komoly eróziós károkat okoznak.
Amikor régen a túraútvonalakat kialakították, mennyire volt cél, hogy elkerüljék az állatok leggyakoribb előfordulási helyét?
Részben valóban tudatos volt. De azt is tudni kell, hogy az ott élő állatvilág egy idő után hozzászokik ahhoz, hogy mely területen járnak emberek, hol van több zaj, és ehhez alkalmazkodnak. Nyilván vannak érzékenyebb fajok, amelyek a sűrűn látogatott területek környékéről így is elmennek, és távolabb keresnek maguknak helyet. Ha viszont össze-vissza mászkálunk az erdőben, ezek az érzékenyebb fajok előbb vagy utóbb eltűnnek onnan. Pedig az erdőnek nagyon fontos része a vadállomány, fontos, hogy ott a szarvas, az őz, a vaddisznó jól érezze magát. De mindig tessék gondolni a kisebbekre is, a rovarokra, a madarakra és a kisemlősökre, ők legalább olyan fontosak az erdő életében.
A tábortűz okozta károk hol vannak sorrendben a figyelmetlenségi listán?
Minden évben van néhány tűzeset, különösen a szárazabb, melegebb helyeken lévő erdőkben, ahol nagyobb arányban található feketefenyő, erdei fenyő vagy boróka. Ezért mondom mindig azt, ha nem muszáj, ne rakjunk tüzet! Óriási károkat lehet okozni vele, mert még ha az arra kijelölt helyen is gyújtottuk, de végül nem oltjuk el alaposan és így magára hagyjuk, a szél könnyen felkapja a parazsat, és már meg is van a baj. Egy tábortűz eloltásához meglepően sok víz kell. Tehát mindenki úgy kezdjen el tüzet rakni, hogy meggyőződött arról, hogy vagy vízforrás közelében teszi azt, vagy bőven van vize az oltáshoz. A kulacsunk tartalma nem lesz elég!
Mára alapvető dolognak kellene lennie, hogy magunk után sehol nem hagyunk szemetet, az erdőben sem. „Találtam már sünt chipses zacskóban fejjel előre az utolsó morzsákért kutatva, aki mivel hátrálni nem tudott, folyamatosan előrefele próbált menekülni" – mesélte Vers József utalva arra, hogy a legjobb az lenne, ha az üres chipses zacskótól a használt papírtörlőig mindenki visszatenné hátizsákjába a szemetét, még akkor is, ha lát a területen szemetest. Mert a napi, pláne a napi többszöri szemétgyűjtést egyetlen erdészet vagy nemzeti park sem tudja megoldani, az állatok viszont táplálékot keresnek, ezért biztos, hogy szét fogják szórni a szemetes tartalmát.
A kidobott ételmaradékok és csomagolások illata ugyanis csábítja az állatokat, és nem ritka, hogy a nagyobb állatok mindkettőt megeszik. Például a csak szarvasok hazájaként emlegetett japán Nara parkban a szarvasetetéshez sütött kekszeket most már olyan, rizskorpából készült zacskókban árulják a turistáknak, amik akkor sem okoznak kárt az állatokban, ha a csomagolást is megeszik.
„Ma már egyre több ember fogyaszt mesterséges édesítőszerrel készült ételeket és italokat is, amelyek a vadon élő állatok számára mérgezőek. Egy róka, még ha egészen kis darabkát is eszik meg az édesítőszeres süteményből, elpusztul" – fogalmazott az erdőmérnök, majd hozzátette, a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban már direkt nem helyeznek ki szemétgyűjtőket, hogy az embereket hozzászoktassák ahhoz, hogy vigyék haza a szemetüket.
A kutyákkal kirándulók mivel tudnak izgalmat okozni az erdei világban, van olyan hely pl. ahol levehetik róluk a pórázt?
Én is kutyás vagyok, kirándulok vele együtt. De a jogszabály szerint pórázon kell tartani a kutyát a védett-, természeti- vagy vadászterületen – utóbbi kategóriából többnyire a települési belterületek, valamint az idetartozó úgynevezett zártkertek, szőlőhegyek a kivételek. Ez a vadon élő állatok nyugalmát szolgálja, és nemcsak a nagyvadakét, hanem a mókusét, a peléét, a cickányét, akikre nézve a kutya mégiscsak egy veszélyes ragadozó. A legkisebb termetű kutya is képes megfogni például egy ürgét, különösen a még ügyetlen, fiatal példányokat, amelyek először jönnek a felszínre.
És ha minden elővigyázatosság ellenére valakinek a kutyája mégis elkap egy erdei állatot?
A túrázó jogszabály szerint is felelős a kutyájáért, és ilyen esetben bejelentési kötelezettsége van. Ha egy erdei vadat sebesít meg a kutya, akkor a területen illetékes vadgazdálkodónak köteles azt jelenteni, ehhez ma már interaktív térkép is létezik. Ha védett fajt lát valaki sérülten – ilyen a legtöbb madár vagy pl. a sün és a mókus –, akkor a helyileg illetékes nemzeti parknak kell szólni.
De aki sokat jár az erdőben, az biztos, hogy találkozott fára szúrt piros plakátokkal is, hogy figyeljen a kutyájára, mert immunizálás folyik. És bár a Dunántúlon nagyon régóta nem regisztráltak veszettségre pozitív rókát, itt már nem is kell immunizálni őket, bárhol máshol az országban figyelnünk kell, hogy a számukra kiszórt csalitáplálékot nehogy a kutyánk egye meg. És nem azért, mert baja lesz tőle, hanem mert ő egyébként is megkapja a veszettség elleni oltást, a róka szervezetét viszont csak ezekkel a falatokkal lehet ellenállóvá tenni a vírussal szemben.
Van a túrázásnak időbeli korlátja az állatok érdekében, például, hogy szürkület után már ne járjuk az erdőt?
Az erdőtörvény lehetővé teszi, hogy a nap 24 órájában bármikor, akár éjjel is kiránduljunk. De tényleg vannak olyan időszakok, amikor éjszakánként nem ajánlott az erdőben tartózkodni. Az erdők túlnyomó részében jelentős nagyvadállomány él, amit fegyverrel, kilövéssel tartanak kordában. Augusztus végétől márciusig, amikor ez a vadászati tevékenység intenzívebb, ne mászkáljunk éjszaka, mert balesetveszélyes. Az elemlámpa használatának sincs akadálya, az állatokat nem fogja zavarni, minket viszont láthatóvá tesz a vadászok számára.
Most, hogy a vadászati szezonnak vége, tavasszal mire érdemes jobban figyelni?
Leginkább arra, hogy ha bárki talál földre esett fiókákat, magányos állatkölyköket vagy őzgidát, sose nyúljon hozzá, hagyja ott. Ne próbáljunk meg segíteni, ne vigyük magunkkal megsajnálva, hogy majd szólunk valakinek, hátha segít megoldást találni. Mert ha az az élőlény elkerül a helyéről, már nagyon kicsi az esélye a túlélésre, hiszen kiszakítjuk természetes élő közegéből, az őt tápláló szüleitől.
Sokan keresnek meg minket tavasszal, a viharos, szeles idő miatt a fészkekből kipotyogó madárfiókákkal, amelyeket dobozban hoznak be hozzánk. Persze, ilyenkor egy-egy kollégám a mellényzsebébe teszi, gondozásba veszi, eteti, és két hétig ott csipog a zsebében, de gondoljunk csak bele, hogy mi lesz később az ilyen madárfiókával! Ő már sosem lesz a közösségének tagja, és kicsi az esély arra is, hogy egyáltalán életben marad.
Ezért, ha földre pottyant fészket és benne fiókákat látunk, keressük meg a legközelebbi biztos pontot, a fának egy vastagabb ágát vagy egy nagyobb bokrot, ahova fel tudjuk tenni, hogy a földön mozgó ragadozók – vagy lakott településen pl. a macskák, kutyák – ne találják meg, ne érjék el. Mert sokan nem tudják, de a fészekből kiesett fiókát is etetik a szüleik, hiszen ahogy a kicsik csipognak, a szüleik követik a hangot, és megtalálják őket, bárhova is kerültek a fészekből. Így már sokkal nagyobb esélyeik vannak a túlélésre, mintha elhoznánk őket onnan.
Ha pedig szemmel láthatóan sérült, akkor érdemes a nemzeti park munkatársainak szólni, kimegyünk érte, behozzuk, és igyekszünk megmenteni, ha menthető. És ugyanez igaz az őzgidára, szarvasborjúra is. Ő nem azért van ott magányosan, mert ott hagyták, hanem mert ez a természetes életmódja. Elrejti őt az anyja, amíg elmegy táplálkozni, mozogni egy kicsit a területen, és időnként visszamegy őt megszoptatni.
Az utóbbi időben egyre többször olvashattunk hazánkban felbukkanó barnamedvékről vagy egy egész mackócsaládról, és tavaly nyáron még a Normafáról is érkezett ilyen lakossági bejelentés. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság ezért januárban egy közleményt adott ki, amelyben néhány pontban összegyűjtötte, hogy kirándulóként mit tegyünk, ha esetleg medvével találjuk szemben magunkat.
• Autós találkozás esetén tilos elhagyni a járművet!
• Ne etessük, közelről ne fényképezzük a medvét!
• Ha erdőben járva úgy gondoljuk, hogy bármikor felbukkanhat, keltsünk magunk körül zajt, kezdjünk fütyülni. Nagyobb társaság esetén kisebb a támadás veszélye.
• Ha az állat nem vett észre minket, lehetőleg feltűnés nélkül, halkan azonnal távozzunk a helyszínről. Ha a medve észrevesz, ne próbáljuk elzavarni kövekkel vagy bármi mással.
• Ha a medve közeledni próbál, hagyjuk ott a magunkkal vitt élelmet egy helyen, és lassan, figyelemmel kísérve az állatot, távolodjunk el a környékről.
• Ne nézzünk a medve szemébe, ez agresszivitást válthat ki, ugyanakkor ne fordítsunk hátat az állatnak. Ha a medve két lábra áll, őrizzük meg nyugalmunkat, ez még nem jelent kimondottan támadást, lehet, hogy csupán a terepet fürkészi.
• Ha a medve közel merészkedik, ne provokáljuk, és ne tegyünk hirtelen mozdulatokat.
• Kutyasétáltatás, kutyával való vadászat esetén is veszélyes helyzet alakulhat ki, ha a medve elől menekülő kutya a gazdához fut vissza.
• Az erős illatú élelmiszereket ne a sátorban tároljuk. Éjszakára célszerű azokat a sátortól távolabb, a fára, a medve által hozzáférhetetlen helyre tenni.
Ha medvével vagy farkassal nem is, de a többi nagyvaddal a hazai erdeinkben mennyi az esélyünk napközben összefutni?
Rókával bármikor találkozhatunk, ma már egészen bejött a településekre. Az üdülőövezetekben – ahol tudják, hogy táplálékhoz is juthatnak – talán még gyakoribb látvány, mint az erdőben. De ma már őzet, szarvast és vaddisznót is egyre többet láthatunk, egyszerűen azért, mert egyre többen vannak, és úgy tűnik, hogy nekik is lecsökkent a félelemszintjük, megszokták az embereket, és egyre inkább a települések környékén élnek. De egyikük megjelenése sem jelent veszélyt az emberre.
Persze, ha az ember kutyát sétáltat, aki bemegy a bozótosba és megtalálja az éppen pihenő vaddisznót, szinte biztos, hogy meg fogja kergetni a kutyánkat. És bár benne akár kárt is tehet, emberre nem támad. Nem is hallottam még itthon hiteles történetet arról, hogy emberre támadt volna egy ép, egészséges vaddisznó. Nyilván kell egyfajta óvatosság minden állattal szemben. Így ha valaki fél, azt szoktam tanácsolni, hogy ha meglát egy vadat magától 30 méterre, kezdjen el hujjogatni, hangoskodni, amire az állat tovább áll. De olyan állatfaj nem él hazánkban, amely ránk nézve veszélyes lenne. Szerencsésnek mondhatja magát az, aki farkast vagy medvét lát itthon, mert a lottó ötöst eltalálni könnyebb, mint velük találkozni.