Arequipából egyenesen a Föld legmélyebb kanyonja, a Cotahuasi felé vették az irányt, ami Peru egyik leglátványosabb természeti csodája. A kis csapat sikeresen átverekedte magát a 4700 méter magasan emelkedő hegyvonulaton. Ez sem volt egyszerű, mert míg a hegyekben utazgattak, a lejjebb fekvő vidékekre özönvízszerű eső zúdult, így nekik sűrű ködben, sárfolyamokon átkelve kellett leereszkedniük a hegyről. Mindez nem szegte a kedvét a kis csapatnak, hiszen csodálatos tájak vártak rájuk: a vulkánok völgye, a Waqra Pukara inka romváros és Choquequirao romjai. Vagyis csak vártak volna – de ezt akkor még nem lehetett tudni.

„Megérkeztünk Cotahuasiba, és elmentünk egyet kirándulni, majd mikor visszaértünk a Huito kőerdőből, a szállásadónk azzal a hírrel fogadott minket, hogy lezárták Peru légterét. Nem érkezhetnek repülők Európa felől, így április közepéig haza sem fogunk tudni menni. Nem estünk kétségbe, arra gondoltunk, hogy ha már így alakult, legfeljebb ráhúzunk két hetet, és tovább utazgatunk" – mesélte Endre, a csapat vezetője.

Egyetlen nap alatt minden megváltozott

Másnap el is indultak egy egész napos kirándulásra Quechuallába, de mire visszaértek a szállásukra, újabb hírrel sokkolták őket: másnap éjféltől teljes kijárási tilalmat vezetnek be az egész országban. Peru kormánya tehát 24 órán belül a nulláról a legkomolyabb rendelkezéseket hozta meg, és gyakorlatilag bezárt az egész ország.

A belföldi közlekedés is teljesen megszűnt, se busz, se belföldi repülőjáratok nem indultak. A városokat, és azon belül a lakhelyeket, turistaként pedig a hoteleket sem lehetett elhagyni, kizárólag csak vásárlás és patikába jutás címén. Este nyolctól hajnal ötig teljes kijárási tilalom lépett érvénybe, aki ekkor kiment, azt már vitték is a börtönbe.

 „Amíg ott voltunk, 16 ezer embert dugtak zárkába. Cotahuasi egy apró falu, ahol megérkezésünkkor már érződött a feszültség. A helyiek azt mondogatták, hogy minek jöttünk ide, minek hozzuk be a vírust?! Ha valahova beléptünk, rögtön felvették a maszkokat, az étteremben nem akartak kiszolgálni minket. Nem értettük. Amikor elindultunk a kanyonba, semmi előjele nem volt annak, hogy bármilyen gond lenne, semmilyen bejelentés nem volt a kormány részéről, csak annyit tudtunk, hogy Európában vannak gondok. Arra nem lehetett számítani, hogy egyik napról a másikra bezárkóznak. A szállásadónk mesélte, hogy már egy héttel ezelőtt tartottak egy falugyűlést, ahol minden hotelt arra köteleztek, hogy ne fogadjanak külföldieket."

Két hét karantén egy katonákkal teli városban 

Szerencsére a csapat szállásadója nem így gondolta, így ők voltak az egyetlen turistacsapat a faluban. De el kellett dönteniük, hogy mit tegyenek: maradjanak Cotahuasiban, vagy menjenek tovább egy még kisebb faluba, Andaguába, ahova le volt szervezve nekik egy kisbusz, amivel esetleg Arequipába utazhatnak vissza.

Végül az a döntés született, hogy ameddig lehet, visszatérnek Arequipába, mert az egy nagyváros, van repülőtere, és onnan több eséllyel tudnak haza jutni. Még több mint két hét lett volna az útjukból, vagyis az út mindössze negyedét sikerült megvalósítaniuk. Miután minden reményük elszállt, hogy eljutnak álmaik úti céljaira, elkapták az utolsó, Arequipába induló buszt, ahová a kijárási tilalom megkezdése előtt tíz perccel estek be. A legtöbb hotel ugyan már bezárt, szerencsére, ahol korábban megszálltak, ott fogadták őket. Akkor még nem tudták, hogy további két hetet kell ott eltölteniük.

„Berendezkedtünk a hotelben, és azt vettük észre, hogy karanténunk harmadik napján a katonaság is kezdett beszivárogni a városba. Felfegyverkezett katonák járták az utcákat, és mindenkit kikérdeztek, hova és milyen célból megy. Kezdetben még együtt jártunk ki vásárolni, majd ránk szóltak, hogy csak kettesével mehetünk ki, naponta egyszer. Egyre keményedett a helyzet: már a hotel előterében is maszkot kellett viselnünk, valamint fertőtlenítették a cipőinket, és már szinte minden sarkon megállítottak minket. Volt olyan, hogy a nálunk lévő sört is el akarták venni, mert hogy karantén alatt tilos alkoholt fogyasztani. Mindeközben mi egy olyan hotelben voltunk, aminek nem volt konyhája. A kifőzdéket, éttermeket bezárták, tehát nem volt egyszerű meleg ételhez jutnunk. Egy félretolt régi tűzhelyet tudtunk beüzemelni, de nekünk kellett lábasokat venni, mert a régi konyha egyáltalán nem volt felszerelve."

A hivatalos adatok szerint 11 ezer turista volt ekkor Peruban, de ennek akár a duplája is lehetett.

Arequipa, ahol a magyarjaink megszálltak, kiürült. Az emberek bezárkóztak. Nekik pedig fogalmuk sem volt, hogyan fognak hazatérni.

Amikor a remény kezd elillanni

„Rájöttünk, nem tudunk mit tenni. Egy napra elmentünk kirándulni, és azalatt lezárták az egész országot. A kijárási tilalom két hétre szólt, de éreztük a perui kormány kommunikációjában, hogy meg fogják hosszabbítani" – mesélte tovább kálváriájukat.

Természetesen ők is jelentkeztek a nagykövetségen, ahol kérték a hivatalt, ha bármilyen információt megtudnak, akkor jelezzenek nekik. De a perui kormány nem állt szóba a nagykövetségekkel. Minden nap felcsillant egy kis remény, hogyan tudnának segíteni nekik a hazajutásban, ami aztán el is párolgott estére.

Két hét után kezdett egy kicsit megenyhülni a kormány, és megadta az engedélyt az első humanitárius gépeknek, hogy berepüljenek. A turisták kimenekítésére küldött első 3-4 buszra nem fértek fel, ezért a magyar követség Limából küldött egy kisbuszt értük, ami Peru fővárosába vitte őket, angol, horvát és portugál turisták társaságában. Limában, egy magyar úriember vendégházában szállásolták el őket, ahol további két éjszakát töltöttek el.

„Limában sokkal durvább volt a helyzet. Ott már a hotelt sem hagyhattuk el, ha valamire szükségünk volt, a recepcióst szalasztották, ő mehetett ki. De rendesek voltak, elmentek nekünk bevásárolni, főztek, csak még mindig nem tudtuk, hogy mivel fogunk haza repülni. A követségeknek és kormányoknak a kereskedelmi járatokhoz kellett fordulniuk, hogy olyan gépeket találjanak, amik át tudják repülni az óceánt. Indítottak is ugyan néhány járatot, de a magyarok nem fértek fel rá. Több szó esett arról, hogy Prágába vagy Varsóba, esetleg Bécsbe repülünk közvetlenül, elméletben egész Európát beutaztuk egy hét alatt."

Irány haza!

"Végül kiderült: a portugál TAP légitársaság fog minket elrepíteni Lisszabonba. Megmenekültünk. Többségében spanyolok, portugálok és néhány közép-európai társaságában minket is felraktak erre a gépre, és ami nagy szerencse volt, hogy nem kellett fizetnünk érte."

Végre az öreg kontinensünkön landoltak, de még mindig nem tudták, hogyan ékeznek majd haza, busszal, vonattal vagy repülővel. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy Bécsbe repülnek, de Lisszabonból nem volt közvetlen járat, így 14 órás várakozás után Frankfurtba repültek, ahonnan másnap utaztak tovább az osztrák fővárosba. Ott várta őket a külügytől küldött busz. Végül összesen 18, megpróbáltatásokkal teli nap után a kis csapat hazaérkezett.

„A nagykövetségek mindent megtettek, és nagyon segítőkészek voltak. Vannak olyan ismerőseim, akiknek a hazajutás Dél-Amerikából félmillió forintjába került. Mi ehhez képest 400 euróból (~142 ezer forint) megúsztuk" – mesélte Nagy Endre.

Amikor megérkeztek a magyar határra, a hegyeshalmi határátkelőnél a kezükbe kapták a piros cetlit. Hatósági karantént rendeltek el az egész csapatnak, és közülük hatan – Nagy Endrével együtt – úgy döntöttek, együtt maradnak a karanténidőszak lejártáig, amiből még van vissza pár nap. De legalább itthon vannak.