Mióta élsz Londonban?

A közgazdasági diplomám harmadik éve közepén, 2006 februárjában jöttem ki Londonba. Innen jártam haza vizsgázni, és megvédeni a diplomamunkámat. De ennek már tíz éve.

Hogy jött a képbe a fotózás? A honlapodon az áll, hogy egy utazás során ébredtél rá, hogy mennyire fontos ez neked. Előtte mivel foglalkoztál?

2009-ben Londonban elvégeztem egy digitális fotós diplomakurzust, hogy megtanuljam az alapokat. Akkoriban még nem tudtam, milyen irányba szeretném vinni a fotózást, így szó szerint mindent lefényképeztem, amit csak lehetett. Az önéletrajzomban jól mutatott a hobbifotózás, és a munkámhoz is sokszor tudtam használni. Aztán amikor 2009 és 2011 között egy essexi főiskolának voltam a nemzetközi diák-fejvadásza, rengeteget utaztam munkaügyben Japánba, Dél Koreába, Indiába, Norvégiába és Kínába. Amikor csak tudtam, vittem magammal a kamerát.

Japánban járva a Suzukai nagydíjon egy fára másztam fel, hogy elkapjak egy jó dobogós fotót Jenson Buttonról. Ekkor döbbentem rá, hogy a sportfotózás, és azon belül is az autóverseny fotózása érdekel. Annyira élveztem fényképezni ezt a versenyt, hogy megígértem magamnak: több időt szánok arra, amiben igazán örömömet lelem. Ezért 2011 végén visszaköltöztem Londonba, és belevágtam a fotózásba. Nem volt sok gyakorlatom, de még csak ismerőseim sem a szakmában, viszont addigra megvoltak a fontosabb fotós kellékeim. Kezdetben esküvőt, termékfotózást, bármit elvállaltam, amire felkértek. A hétvégéken pedig a megtakarított pénzemen autóversenyekre utaztam – így alakult ki a portfólióm. Ezt küldtem el a brit sportmédia-szövetségnek (Sports Journalists' Association), és a legnagyobb meglepetésemre megkaptam tőlük előbb a nemzeti, majd nemzetközi sajtófotós igazolványt.

A sportok nem állnak távol tőled, de úgy tudjuk, hogy csak pár éve mászol hegyet. Mikor másztál először?

Mivel már egyedül dolgoztam, magam osztottam be az időmet. 2012 márciusában pedig úgy döntöttem, elutazom egy hónapra túrázni a Himalájába, teljesen egyedül. Három hét alatt felértem a Gokyo Ri pontra – innen különlegesen szép az Everest –, majd átmentem a Cho la pass-on egy hóvihar után, jártam a Kala Pattharon – innen szintén fantasztikus az Everest-kilátás –, és ellátogattam az Everest-alaptáborba is.

Mindezt minden előképzettség nélkül?

A túrázáshoz nem kell sok előképzettség, csak egy kényelmes, jól betört bakancs. Persze nem árt, ha megvan egy alap fittség a napi 6-8 óra sétához, hegyen fel és le. Túráztam már előtte is Angliában valamennyit, de magashegyi képzésem nem volt. Később aztán elvégeztem egy téli hegymászó gyorskurzust a Ben Nevisen, Skóciában. Bár a vezetőmnek csak akkor mertem elmondani, hogy tériszonyos vagyok, miután visszaértünk az autójához.

Sokan szeretnek kirándulni, de ebből még nem következik egyenesen, hogy meghódítsák a világ hét legmagasabb hegyét.

Miután először megjártam a Himaláját, amikor csak lehetőségem volt, a tájat fotóztam mindenhol: Skóciában a hegyeken, Dél-Angliában a tengerpartokon és az Alpokban is. Mindig a hegyek nyers gyönyörűsége fog meg, ezt szeretem megörökíteni a képeimen is. 2013-ban az egyik, Alpokban készített képem egy angol hegyi fotós díjat nyert, ami további motivációt adott. Aztán 2014 áprilisában egy Everest blog hatására döntöttem el, hogy megmászom a hét kontinens hét legmagasabb hegyét, és mindezt dokumentálom. Fizikailag és fotós szempontból is kihívás ez nekem.

Azóta öt kontinens legmagasabb pontját már ki is pipáltad.

Igen, két hónappal az elhatározás után, 2014 júniusában már fent voltam az első csúcson (Elbrusz 5642 méter), ezt követte júliusban egy szóló mászásom a Mont Blanc-on. Szeptemberben felértem a Kilimandzsáró tetejére, majd decemberben az Antarktiszon voltam, a Vinson-hegyen. 2015-ben Észak-Amerika következett, 2016. január 1-jén pedig Dél-Amerika legmagasabb pontjára sikerült elérnem.

Melyik volt ezek közül a legemlékezetesebb?

Mindegyik rejtett magában kihívásokat és emlékezetes pillanatokat. Ugyan nem a „Hét csúcs" hegye, viszont amikor egyedül felértem a Mont Blanc-ra, az hatalmas extázis volt.

De minden expedíció valami miatt emlékezetes marad. Az Elbrusz északi oldalán mi voltunk az első csapat a szezon kezdetekor. Az időjárás nem volt túl jó, viszont az akklimatizálódás alatt minden nap egyre jobban oszlottak a felhők, és egyre többet láttunk a csúcsból. A csúcstámadás éjszakájára azonban vihart jósoltak. Vacsora után visszagubóztunk a hálózsákba, és vártuk, hogy éjjel 11-kor keltenek-e minket, hogy készülődjünk. Hallottuk, hogy a vezetőnk rádiózott az alaptáborral, és kaptuk az okét, hogy nekivághatunk. Útközben elkapott minket a vihar. Az alap esetben kilenc órás útból tizenkettő és fél lett, három mászó társam és egy vezető visszafordult félúton, de a többiekkel felértünk.

De a Kilimandzsárón is egy fantasztikus csapattal voltam. Kevés olyan út van, amikor minden flottul megy. Annak ellenére, hogy egyébként a havas tájat, a mászást, és a technikai pályát kedvelem, ezt is nagyon élveztem.

És az Antarktiszt?

Az már más falat volt. Nem sok olyan expedíció van, aminek a kiinduló pontjára egy régi orosz katonai repülőgéppel érkezik az ember. Teljesen önellátók voltunk, mi vittük az egész expedícióhoz szükséges élelmiszert és kellékeket. A csúcskísérlet napján mínusz ötven fokos jeges szélben vissza kellett fordulnunk a legmagasabb táborba. Másnap valamelyest kipihentük magunkat, és egy kellemes mínusz 37 fokban felértünk a csúcsra. A kilátást semmihez sem lehet hasonlítani, ahogy ezt az expedíciót sem. Azt azért utólag egy picit bánom, hogy nem érkeztem pár nappal előbb, mert így lecsúsztam a Union-gleccseren megrendezett maratoni futóversenyről.

De az amerikai mászó társaim, akikkel az Antarktiszon voltam, sokat meséltek a Denali (Mount McKinley) expedícióról is. Azt mondták, hogy az Everestnél fizikailag nehezebb lesz, és, hogy készüljek fel, mert akár egy hétig is beragadhatok a sátorba a rossz idő miatt. Kiderült, hogy ez az expedíció is önellátó, így három hétre pakoltunk, és egy szánon húztuk magunk után a cuccokat. Hét amerikai férfival másztam együtt, akik először meglepődtek, hogy Alex néven egy nő a nyolcadik csapattársuk. Bár a gleccserszakadékok miatt a táborokban csak a sátrak között lehetett mozogni, a reggelenkénti lekváros palacsinta és a hegy technikai mászásra alkalmas részei a legjobb emlékeim között vannak.

Sehol nem volt olyan pont, ahol azt érezted, feladod?

Azt nem, de a karácsonyi Aconcagua-expedíciónál például minden az ellen szólt, hogy felérjek a 6962 méteres csúcsra. Aztán mégiscsak sikerült, ráadásul nem is a megszokott útvonalon, amit a legtöbb mászó használ. Visszafelé már a normál útvonalat választottuk, az ottani bázistáborba leérve egyből vízszintesbe vágtam magam. Arra keltem fel nagyon éhesen és lázálmomban, hogy magyar hangokat hallok. Ekkor már a totális kimerültség határán voltam, ennek tudtam be, hogy hallucinálok. Aztán amikor vacsorára összekapartam magam, mégiscsak belebotlottam két magyarba. Ők épp felfelé tartottak, én meg le, így bár másnap kettévált az utunk, lelkileg aznap este hatalmas löketet kaptam tőlük. Hihetetlenül jó volt egy kemény expedíció alatt magyarokkal beszélgetni, sztorizgatni.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen utat? Egyedül utazol és mászol, vagy van egy megszokott csapatod?

Amikor elhatároztam, hogy megmászom a hét hegyet, tanulmányoztam minden csúcstámadás idő-ablakát, és beillesztettem a naptáramba. Arra is figyelnem kellett, hogy minden hegy a következőre készítsen fel, nehézség és magaslat szempontjából. Az utak általában három-négy hetesek, szeretek ezekre előre felkészülni.

Például a Denali-hegyen májustól július közepéig lehet expedíciót tartani az időjárás miatt, ezért már az azt megelőző évben, november-december körül kell érdeklődni és egy kaucióval biztosítani a helyet. És mivel csak öt cég mászhat itt, a csoportok gyorsan betelnek. De minden expedícióra mással megyek. Az Elbruszt például egy orosz céggel, nemzetközi csapattal másztam. Most az Aconcaguán pedig egyedül voltam a hegyi vezetővel, ugyanis a kínai mászótársam visszamondta az utat.

Nagyon különleges felszerelés kell egy ilyen túrához?

A hegymászó felszereléseket az első hegytől fogva gyűjtöm, cserélem, eladom, újítom. Az Everestre már csak a csúcstámadós öltözék, az ún. 'down suit' hiányzik. Everest bakancsban másztam a Denalit és az Aconcaguát, így az már jól be van törve. Az egyik csapattársam a Denalira egy két számmal nagyobb Everest bakancsban jött, nem kell részleteznem, hogy nézett ki a lába az első nap után... Az ilyen butaságok miatt sokan nem érnek fel a csúcsra. Ezért én az expedíciók előtt mindig jól betöröm az új ruhákat és kellékeket. Hegyi, futó és biciklis lábbelik töltik meg a cipős polcomat, a magas sarkú elegáns cipőm nem sokszor volt rajtam mostanában.

Nem költséges ez hobbiként? A profi felszerelés, a mászás, és az utazás sem egy olcsó dolog.

A kezdetektől fogva probléma volt, hogy miből finanszírozzam a mászásokat, főleg úgy, hogy 2011 végétől már szabadúszó voltam. Így ha egy hegyen voltam, akkor nem dolgoztam, és nem is kerestem. Ugyanakkor egy teljes munkaidős állásból sem engedtek volna el hetekre vagy hónapokra hegyet mászni.

 Az első pár utamat még ki tudtam fizetni a spórolt pénzemből, aztán gyorsan kiürült a malacpersely. Viszont amíg nem tettem le az asztalra valamit, addig szponzorokat sem tudtam magamnak szerezni. Így a fotózás mellett elvállaltam rész- és teljes munkaidős állásokat, és a tájképeim eladásából is félreraktam a hegyekre. Volt, amikor három állásom volt egyszerre. De nem bántam, mert tudtam, hogy megéri. Aztán a harmadik sikeres csúcs után néhány helyi cég szponzori lehetőség után érdeklődött. Ez nagy segítség volt még úgyis, hogy a felajánlott összeg csak az út egy részét fedezte. Egyébként pont a napokban derült ki, hogy magyar szponzorom is lesz. Az iQor elektronikai cég támogatásából tudom majd lefoglalni a 2017-es Mount Everest expedíciót.

Hogyan készülsz fel fizikailag a mászások előtt?

A legelső mászásomra, a 2012-es Himalája túrára edzőteremben készültem, és spinning-órákra jártam. A Hét hegycsúcs projektre viszont sikerült Anglia egyik legjobb edzőtermét támogatóként megszereznem, náluk készülhetek fel a mászásokra. Az expedíciók között pedig triatlon-tréninggel tartom magam fitten, és mindennapi edzéssel. A csirkemell legalább hetente ötször a tányéromon van valamilyen formában. Zöldségekkel, salátával, vagy édes krumplival eszem. Általában három héttel a hegymászós utak előtt többet eszem, a szervezetem ilyenkor tartalékol a mászásra. Egy átlagos út alatt három-négy kiló simán le szokott esni. És egyébként az expedíciót követően is, mert az anyagcsere még egy jó ideig keményen működik.

Londonban élsz, de minden csúcsra magaddal viszed a magyar zászlót. Miért?

Még ha jövőre össze is jön az angol útlevél, a magyar állampolgárságomat senki nem veheti el. Magyarország a hazám, ott születtem, ott élnek szüleim, és a magyar az anyanyelvem. Bárhol járok, mindig büszkén viszem és lobogtatom a magyar zászlót.

Már csak két csúcs van hátra, és ha sikerül, te leszel az első magyar, aki teljesíti a hét hegycsúcs kihívását. Mit gondolsz, minek köszönhetők az eddigi sikereid?

Több mindennek. Sok korombeli fiatal már családos, gyereket nevel, házra, kocsira gyűjt, vagy a karrierjére koncentrál. Ők nem tudnak bevállalni hosszú expedíciókat. Én viszont egyelőre megtehetem, hogy az út tervezésekor csak magamra gondoljak, ami nagy előny. De fontos a felkészülés is. Minden hegyre úgy tekintek, mintha az lenne a legnagyobb az életemben, és ilyenkor csak arra koncentrálok. A mindennapokban csevegős, pörgős vagyok, de a hegyeket csendben és tisztelettel mászom. És bár mindenkinél van egy pont, amikor eléri a mentális és fizikai teljesítőképessége határát, én másokhoz képest talán gyorsabban tudok átlendülni ezen. Tudni kell, hogy honnan lehet meríteni, amikor már "minden elfogyott". És ez lehet egy gyönyörű naplemente is egy kemény mászós nap után.

 De Denalira például egy kézzel írott levéllel mentem, amit a legjobb barátomtól kaptam. De mindig magammal viszek a hegyre egy ajándékba kapott plüss pelikánt és a 30. szülinapomra kapott karkötőmet. Nekem ezek segítenek.

Gondolkodtál már azon, mi jöhet még a hét csúcs után? Lehet egy ekkora vállalkozást még überelni?

Persze, nem is kéne sokat gondolkodnom rajta! Viszont egyelőre tényleg csak a következő hegyre, az Everestre koncentrálok.

Újabb cikkünk ebben a témában:

Mount Everest-múzeumot építenek a hegy lábánál - 2016.05.18.
A világ legmagasabb hegycsúcsának szentelt múzeum építését kezdték meg szerdán, a múzeumi világnapon a tibeti Tingri megyében, a Mount Everest (Csomolungma) lábánál.