Olimpia lelkes közönség és szurkolói kántálás nélkül – alighanem sokan érzik, hogy az idei tokiói ötkarikás játékok minden idők legfurább olimpiáinak sorában kapnak majd helyet a történelemkönyvekben. Pedig bizarr helyszínre és keretekre már korábban is volt példa, nem is egyszer.
Az 1904-es St. Louis-i olimpiai játékok vásári hangulata egy falusi vetélkedőre hajazott
A modern olimpia koncepciója és szellemisége épp csak megszületett, amikor a harmadik modernkori játéknál úgy tűnt, hogy hanyatlik. A Missouri állambeli St. Louis minden bizonnyal azért harcolta ki magának az ötkarikás játékok rendezésének jogát, mert épp nagyszabású nemzetközi vásárt tartottak, és annak szerettek volna nagyobb hírverést csinálni, több turistát magukhoz csalogatni. A tizenkét ország 651 sportolójának részvételével megnyílt ötkarikás játéksorozat azonban az amerikaiak háziversenye lett, aminek olyan tolakodó keretet adott a világvásár, hogy a korabeli értekezések szerint a nemzetközi delegációk tagjai sokszor azt sem tudták eldönteni, hogy a piaci küzdőtéren vagy egy sporteseményen vannak-e.
Nem mintha sok delegáció lett volna jelen egyébként: az USA-t 523, Kanadát 52, Németországot 17, Görögországot 14, Dél-Afrikát 8, Magyarországot 4, Kubát és Nagy Britanniát 3-3 sportoló képviselte; Ausztrália és Ausztria 2-2, Franciaország és Svájc csak egy-egy versenyzővel volt jelen. Így érthető, hogy a 75 aranyéremből 60-at a hazaiak nyertek, miközben a háttérben mindenhol a St. Louis-i nemzetközi vásár arculati elemei köszöntek vissza, az olimpia szellemisége alig kapott teret.
A bizarr helyszínt és keretet tovább súlyosbította a tény, hogy a gyenge érdeklődést a helyi szervezők cirkuszi látványossággal igyekeztek feldobni. Ezeket a számokat ún. etnográfiai olimpiának nevezték, aminek keretében mutatványosok, pincérek, postások és más civilek versenyeztek különböző számokban. A nemzetközi olimpiai bizottság ezek közül szinte egyet sem ismert el olimpiai műsorszámnak: a valóságban ezek is inkább a vásári hangulatot erősítették. Van viszont egy pozitív hozadéka is a vásári olimpiának, vagyis hát olimpiai vásárnak: a világ itt ismerte meg az azóta is világszerte népszerű kúp alakú, tölcséres fagylaltot!
A leghidegebb és a legkisebb: Helsinki, 1952
Mindenkit meglepett, hogy Finnország kapta a XV. nyári olimpia rendezési jogát – dacára annak, hogy 1940-ben már egyszer megnyerték maguknak a jogot, csak épp a második világháború kitörése miatt elmaradt az olimpia. Bizonyára politikai oka volt a választásnak: Németország, egészen pontosan a nyugat-németek, a háború óta először vett részt az eseményen, a Szovjetunió épp akkor debütált az olimpián (295 sportolóval), az USA pedig a szokásos formáját hozta 286 versenyzőjével – a hidegháború szereplőinek vendégül látásához tehát semleges, a kedélyeket hűsen tartó terep kellett.
Igen, és máris helyben vagyunk, mert a hőmérséklet is téma: míg a szovjetek pálmafás kaukázusi üdülővárosaként ismert Szocsi minden idők legmelegebb helye, ahol téli olimpiát rendeztek, Helsinki egyértelműen a leghűvösebb, ahol nyári játékokat tartottak. Bár utóbbira július 19. és augusztus 3. között került sor, a hőmérő higanyszála soha nem kúszott 20 fok fölé, az átlaghőmérséklet 15 és 17 fok között maradt. A sportolók a tévéközvetítések során többször is megemlítették, hogy bizony egy kicsit fáznak, és a fehér északi éjszakák is megterhelőek a bioritmusuk számára.
További érdekesség, hogy soha ilyen aprócska város nem rendezett még olimpiát: akkoriban mindössze 380 ezer fő volt Helsinki teljes lakossága, a 70 ezer fős stadion megtöltése és a köré épülő infrastruktúra megszervezése tehát nem kis feladat lehetett a finnek számára – de becsületükre legyen mondva, hogy megoldották, méghozzá a korabeli visszaemlékezések szerint parádésan.
Az 1968-as mexikóvárosi olimpia nem csak az extrém magasság miatt volt bizarr
Az 1968-as olimpiai játékok rendezési jogára Detroit, Buenos Aires, Lyon és Mexikóváros is pályázott, és mindenki nagy meglepetésére az utóbbi nyert. A helyzet pikantériája, hogy Mexikó fővárosa 2250-2300 méter magasan fekszik, ilyen magasságban korábban még soha nem rendeztek olimpiát. A sportszakemberek attól tartottak, hogy a magasságokhoz nem szokott élsportolók hátrányban lesznek azokhoz képest, akiknek tüdeje a kevesebb oxigént szállító magaslathoz alkalmazkodott. Végül a szokatlan magasságnak lett bőven hátránya és előnye is.
Hosszútávfutásban például minden idők legrosszabb eredményei születtek, főként a magas hegyekhez szokott afrikai futók brillíroztak, az addig világklasszis ausztrál Ron Clarke azonban nemhogy érmet nem kapott, de a 10 ezer méteres szám végén ájultan esett össze, amiért edzője az extrém magasságot kárhoztatta. A kisebb ellenállásnak köszönhetően ugyanakkor az atlétikai számok többsége világcsúccsal zárult: Robert Beamon 8,9 méteres távolugró csúcsát huszonhárom évig például senki nem tudta túlszárnyalni. Ezt a produkciót azóta is "az évszázad ugrásaként" emlegetik:
A sajátos – ám kétségkívül páratlan panorámát és gyönyörű környezetet adó – természeti adottság mellett volt még egy igen bizarr körülmény, ami az 1968-as mexikóvárosi olimpián megfagyasztotta a rendelkezésre álló kevesebb oxigént is. A mexikói hadsereg és titkosszolgálat emberei mindössze 10 nappal az ötkarikás játékok kezdete előtt 260 ellenzéki diáktüntetőt mészároltak le, akik puccsra készültek a kormány ellen. Díaz Ordaz elnök alighanem attól tartott, hogy az olimpia még inkább ráirányítja majd a figyelmet a lázadó diákmozgalmakra, és szerette volna az ügyet rövidre zárni, de épp ezzel a drasztikus és véres akcióval vívta ki végül a nemzetközi közvélemény ellenszenvét.
A versenyeken végül 112 ország 5516 versenyzője vett részt, de épp olyan nehéz volt megkerülni a közvetítéseken az elefántot a porcelánboltban, mint ahogy az 1936-os berlini olimpián is kényes látvány volt az akkor már óriási népszerűségnek örvendő Adolf Hitler és a nácik a barna ingjeikben... A világpolitikával nehéz mit kezdeni, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Mexikóváros hibájából tanult: soha többé nem rendeztek olimpiát extrém magasságban.