Az állatvilág és az emberiség közötti kölcsönhatásra a pandémia nagyon pontosan felhívta a figyelmünket. Az állatok már a járvány kezdetén észrevették hiányunkat. És ahogy a világ lelassult, nekünk is egyre több időnk lett megfigyelni, mi zajlik az utcánkban vagy a lakóhelyünkhöz közeli parkban. A megfigyelésekről készült fotók és videók jól eső megosztásában pedig hatalmas szerep jutott a közösségi médiának.

New Yorkban már a márciusi lezárásokat követően arról lehetett olvasni, hogy elszaporodtak, egymást eszik és az emberek otthonai felé is megindultak a patkányok, amelyeknek korábban az éttermek által az utcai kukákba dobott étel- és szeméthegyek jelentették a túlélést.

Mindeközben Velence csatornáiban kristálytisztává vált a víz, amelybe ezrével tértek vissza az apró halak, a kócsagok és a sirályok. A chilei Santiago utcáiról egymás után jelentek meg a videók arról, ahogy egy puma élelmet remélő portyázásra indul, mert kihasználta az alkalmat, hogy az esti kijárási tilalom idején nem volt ember az utcán. Az izraeli Haifa városában egy, hasonló célból útnak eredő vaddisznót rögzített az utcai kamera, egy walesi település elhagyatott utcáin pedig a közeli Great Orme dombvidékein élő kasmírkecskék kezdték legelészni a sövényeket és a kertek növényeit, tudomásul véve, hogy ebben senki nem zavarja meg őket. Tavaly áprilisban csaknem száz, kritikusan veszélyeztetett fajba tartozó közönséges cserepesteknős kelt ki egy elhagyatott brazil strandon azt követően, hogy a kormány megtiltotta az embereknek a parton csoportosulást. 

És tulajdonképpen egyikük felbukkanása sem csoda, hiszen régen ezek a területek az ő élőhelyeik voltak, az ember szorította ki őket onnan. De bármiért is alakult így, továbbra is a mi döntésünk, hogyan térünk vissza ezekre a helyekre, és milyen nyomot hagyunk majd magunk után a járványt követően. 

A nemzeti parkokban láthatóvá váltak az állatok

A világ nemzeti parkjaiban a pandémia kezdetén azonnal megnőtt a látogatók száma, méghozzá akkora mértékben, hogy a járvány előrehaladtával kénytelenek voltak bezárni kapuikat. Ám ekkor jöttek az állatok. Az utahi Timpanogos-barlangnál a személyzet észrevette, hogy ismét denevérek foglalták el a bejárathoz közeli üregeket, amelyeket a túrázók miatt már legalább húsz éve nem láttak. A kaliforniai Yosemite Nemzeti Parktól kezdve a Sziklás-hegységben fekvő Yellowstone Nemzeti Parkig pedig szarvasok, medvék és bölények sétáltak kényelmesen ott, ahol korábban turisták parkolták le az autóikat vagy terítettek meg a padokon, asztalokon.

A hatalmas területen fekvő Yellowstone park öt, egymástól sokórás vezetésre található kapuit április közepétől fokozatosan nyitják meg a látogatók előtt, de mindenkit arra kérnek, hogy ezúttal még jobban figyeljen az állatokra, amelyek bárhol, parkolókban, utak mentén, piknikező helyeken is felbukkanhatnak. Külön felhívják a látogatók figyelmét, hogy medvét és farkast senki ne közelítsen meg 100 méteres távolságon belül, de a többi, vadon élő állathoz se menjen 25 méternél közelebb. Ha valaki azt látja, hogy egy állat megmozdul, fejét forgatja, azt vegye jelzésnek, hogy túl közel van.

A park, ahonnan a szarvasok egy idő után kijártak a városba

Mindeközben a pandémia azt a kérdést is felvetette, hol kellene meghúznunk a határt azon állatokkal való kapcsolatainkban, amelyek az idő során lassacskán az emberhez szoktak. A csak szarvasok hazájaként emlegetett japán Nara városát például évente milliók keresik fel azért, hogy megnézzék a parkjában szabadon élő mintegy 1400 állatot, amelyek olyan szelidek, hogy a turisták kezéből esznek. A park körüli üzletek már ráálltak a rizskorpából és búzából gyúrt szarvaskekszek eladására, a látogatók pedig mindig vesznek egy-egy műanyag zacskóval belőle. A szarvasok jól tudják, éhezniük sosem kell, valaki úgyis mindig érdekesnek találja majd a kézből etetés műveletét.  

A tavalyi első lezárás után azonban ezek a szegény szarvasok hoppon maradtak. Az emberek eltűntek a parkokból, az állatok kénytelenek voltak a közeli lakóövezetbe, bevásárlónegyedbe menni és élelmet keresni. Útközben füvet ettek, a városban a háztartási szemétben kutattak. Júniusra teljesen berendezkedtek az embermentes mindennapokra, a helyiek pedig észrevették, hogy megváltozott az állatok ürüléke. Szerintük ez annak köszönhető, hogy az állatok a harapnivalók hiánya miatt az egészségesebb, természetes étrendre tértek át – legalábbis egy kis időre. Mert azóta a parkba visszatértek a turisták, az üzletek ismét kekszet árulnak, igaz, most már olyan, rizskorpából készült zacskókban teszik ezt, amelyek nem okoznak kárt a szarvasokban akkor sem, ha azt megeszik. Korábban több állat is elpusztult, mert az utolsó morzsákkal együtt az eldobált zacskókat is felfalták.

Kajmán-szigetek rájái a pandémia alatt is jól laknak

Amikor a Kajmán-szigetek lezárta határait, és szigorú korlátozó intézkedéseket vezetett be, köztük a hajózás, vízre szállás tilalmát is, a helyiek éjszakánként titokban lopakodtak ki, hogy a part közelébe szokott 80-120 példányból álló rája-állományt minden nap megetessék. A három szárazföldből álló szigetcsoporton a legnépszerűbb turistaprogram ugyanis a ráják etetése és simogatása. A Sandbar és Stingray City nevű helyek a parttól nem messze lévő, alig egy méter mély vízterületet jelentik az óceánban, ahova sokszor egy nap akár 1500 turistát is elvisznek rájákat simogatni.  

Mivel a program egyre népszerűbbé vált az utóbbi években, a helyiek attól féltek, hogy a turisták elmaradása miatt majd ezek a ráják is továbbállnak, ezért a programszervezők a tiltások ellenére is kijártak az óceánra az állatokat etetni. Végül a kormány nehezen ugyan, de engedett a nyomásnak, és lehetővé tette a ráják etetését azzal a megjegyzéssel, hogy bár tudják, ez az újrainduló turizmusnak is érdeke, de az, hogy engedélyezik az állatok etetését, és ezzel beavatkoznak a természet törvényeibe, nem jó üzenet a világnak. 

Rózsaszín delfinek a thai és hongkongi vizeken

Hongkong és Makaó között még márciusban állt le az utasszállító kompok közlekedése, aminek a rózsaszínű delfinek örülhettek a legjobban, mert számuk októberre mintegy 30 százalékkal nőtt meg a korábban hajók uralta vizeken. A skót St. Andrews-i Egyetem munkatársai szeptemberben egy hajóra szálltak, hogy megvizsgálják, hogyan hatott a pandémia a delfinek viselkedésére. Azt tapasztalták, hogy az egyébként nehezen megpillantható állatok sokkal felszabadultabbá, bátrabbá váltak mióta a koronavírus-járvány miatt eltűntek a turisták, és jóval többet ugrándoznak a vízfelszínen is. 

A veszélyeztetett fajba tartozó rózsaszínű vízi emlős a keleti púposdelfin – más néven az indo-csendes-óceáni púposdelfin – egyik alfaja, és nemcsak a hongkongi vizekben, de áprilisban pl. a Thai-öbölben is lefilmezték néhány példányukat a halászok. A Phuketi Tengeri Biológiai Központ adatai szerint mintegy 150 ilyen rózsaszín delfin él a Thai-öbölben, de korábban a delfinlesre induló turistacsoportok csak a ritka szerencsének köszönhették, ha a meleg vizet kedvelő delfinek között egy-egy rózsaszín példányt is megláthattak.

A Galápagos-szigeteken ismét szaporodni kezdtek a páncélosok

A vadvilág által birtokolt szigetcsoportot David Attenborough a filmjeiben az örökké változó világ és az evolúcióelmélet élő laboratóriumaként emlegeti, ahol számtalan állat- és növényfaj jött létre, majd pusztult ki. Ma az Ecuadorhoz tartozó, Charles Darwin által világhírűvé vált szigetcsoport talán bolygónk egyetlen helye, ahol a legtöbb rendkívül ritka, fokozottan védett élőlény lakik. És mindezt annak is köszönheti, hogy a nagy felfedezések idején a hajózási útvonalak elkerülték a szigeteket, így élővilága átvészelte az emberi civilizáció rombolásait.

Mélytengeri gyíkok, mérges százlábúakat kergető madarak, leguánok, galapagosi pingvinek és medvefókák otthona ez, miközben a sziget utolsó óriásteknőseként emlegett, 90 évet megélt Magányos György (Lonesome George) a fajok fennmaradásáért folytatott küzdelem szimbólumává vált. A teknős testét, a 2012-es halálát követően bebalzsamozva állították ki a New York-i Természettudományi Múzeumban, nem sokkal később azonban hazaszállították Galápagosra.

Az már csak a halála után derült, hogy valószínűleg nem volt annyira magányos: a Galápagosi Nemzeti Park munkatársai 17 tizenhét teknőst találtak még a szigeten, amelyek genetikai állománya hasonló volt George-éhoz. Az idei év elején pedig már arról szóltak a hírek, hogy hosszú idő után újra elkezdtek szaporodni, így januárban már több mint 500 fiatal teknős lubickolhatott a galápagosi Pinzón szigeten. 

A természet tehát megtalálta a módját, hogy visszatérjen az őt jogosan megillető helyére, és ha a világ újraindul, tényleg csak rajtunk múlik, mennyire tartjuk ezt tiszteletben. A világjárvány elmúlt másfél éves időszaka egy új lehetőséget adott nekünk, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat az állatvilággal, mindazon élőlényekkel, akikkel megosztjuk bolygónkat, és akiket sokszor akaratuk ellenére is magunkhoz kötünk.

Forrás: SierraClub, Asahi, Condé Nast Traveller

Címlapfotó: Simon Dannhauer / Shutterstock