Mediterrán tengerjárós cikksorozatunkban eddig azt mutattuk meg, hogy mit érdemes pár óra alatt megnézni egy-egy adott városból, ha üdülőhajóval érkezünk kikötőjébe. Ezúttal azonban egy különleges város kikötőjében maradunk. Barcelona, Marseille, Savona és Milánó után, tartsanak velünk a Saint-Nazaire kikötő hajómúzeumaiba.
Van valami megrendítő egy második világháborús tengeralattjáró bázis látványában: 48 000 köbméter masszív betonból készült, és, hogy a bombázást is jól bírja, nyolc méter vastag, acéllal és gránittal megerősített tetőt kapott. Nem szép látvány, a története sem vidám, letaglózza az embert. Különösen ha megtudjuk, hogy az ilyesmiket a németek kényszermunkásokkal építtették fel. A Saint-Nazaire-ben lévő betonbunker eredetileg az angol légitámadástól volt hivatott megvédeni a náci Németország tengeralattjáróit.
Olyan jól sikerült, hogy míg a város 80%-át lebombázták, ez az izmos tömeg megmaradt. Azóta sem bontották le, hiszen szinte lehetetlen. Ma a benne és körülötte létesült múzeumokkal Saint-Nazaire identitásának része. Bejárhatjuk az egész komplexumot, a tetőt, a cellákat; megismerhetjük, milyen volt az élet egy igazi tengeralattjáróban, vagy a 30-as években, egy luxushajó fedélzetén. De a betonsiló kortárs zenei koncerteknek is helyet ad.
Saint-Nazaire-ben készülnek a legnagyobb óceánjárók
Saint-Nazaire már a második világháború előtt is fontos kikötő volt; itt állomásoztak a Kuba, Mexikó, vagy Panama felé tartó óceánjárók. De a hajógyártásban is jelentős szerepet töltött be. A Chantiers de l'Atlantique hajógyárból kerültek ki az olyan leghíresebb és legnagyobb óceánjáró hajók, mint az 1935-ben épült SS Normandie gőzhajó, vagy a Symphony of the Seas is, ami ma a legnagyobb.
Franciaország megszállását követően a német haditengerészet a partot hadikikötővé alakította át, és felépítette a legfontosabb franciaországi tengeralattjáró bázisát. A 300 méter hosszú, 14 bunkert magában foglaló építmény talán a legnagyobb második világháborús építmény, és szinte lebonthatatlan.
Sokáig elhagyatottan állt, de a város 1994-ben úgy döntött, hogy megpróbálja kihasználni. Azóta a benne és körülötte létesült múzeumok számos turistát vonzanak Saint-Nazaire identitásának részeként.
Régi idők luxushajóival ismerkedhet a tengeralattjáró bázisban
Ha már napok óta a hajón ébredünk, és kezdünk beleszokni egy óceánjáró körút rutinjába, akkor már van némi elképzelésünk arról, hogy miről is szól egy ilyen utazás. De az Escal'Atlantic múzeumban kicsit beleképzelhetjük magunkat az óceánjárók aranykorába is. A tengeralattjáró bázis egyik cellájában lévő múzeumban ugyanis az óceánjárók történetével ismerkedhetünk meg úgy, mintha egy valódi történelmi hajó fedélzetén lennénk.
Megnézhetjük a hajó működését biztosító szobákat, de a közös helyiségek, a fodrászat, a zongorabár és az étkező dizájnjában is gyönyörködhetünk. A nagyjából kétszáz műtárgy különböző régebbi korokból származó óceánjárókról érkezett, például az art déco berendezéséről híres SS Normandie-ről. A múzeum körülbelül másfél óra alatt végigjárható, az erősebb idegzetűek pedig egy megrázó finálénak is részesei lehetnek a látogatás végén.
Már nem a tengeralattjáróban, de még a kikötőben van egy másik múzeum is, az Ecomusée, ami Saint-Nazaire és környékének történelmi, ipari és tengeri örökségét mutatja be. Ezt is érdemes megnézni. Eredeti dokumentumok, modellek, festmények, poszterek, fotók, és különböző tárgyak mesélnek például arról, hogyan épült fel a kikötő a 19. században.
Járja be a tengeralattjárót, amelynek zuhanyzóján hatvanöten osztoztak
A tengeralattjáró bázis mellett épült egy erődített zsilip is, hogy megvédje a Loire torkolata felől a bázisra érkező tengeralattjárókat. A betonépítményben helyezték el az Espandon, magyarul kardhal névre hallgató tengeralattjárót, ami ma múzeumként funkcionál. A klausztrofóbiás szűk folyosón keresztül az elejétől a végéig bejárhatjuk a hajót.
Átélhetjük, hogy milyen lehetett, amikor egy hatvanöt fős legénység osztozott egyetlen zuhanyzón, vagy 18 ember mindössze 12 ágyon. A motorvezérlő egységek helyiségeiben megtudhatjuk, hogy a hőmérséklet elérhette a 45-80 fokot is, és a zaj akkora volt, hogy hangtalanító sisakot kellett hordani.
A betonbunker ritmikus sorai a művészeket is megihlették
A bázis tetőzete nyolc méter mély, négy rétegű, betonból és gránitból kialakított szerkezet, amit legfelül acélgerendák erősítenek meg. A ritmikusan ismétlődő sorok sajátos esztétikája a kortárs művészeket is megihlette. Korábban már írtunk itt a Travelón Gilles Clémentről, aki egy művészeti projekt, az Estuaire keretein belül a Loire környékére jellemző növényzettel ültette be a tető kietlen sorait, részben mesterségesen, részben a természetre, a madarak és a szél munkájára bízva a folyamatot. És tényleg van valami szép abban, ahogy a természet még ezt a rideg környezetet is túléli, majd szép lassan bekebelezi.
A tetőn láthatunk egy "geodéziai dómot" is, ami egy alamínium keretbe foglalt átlátszó, háromszög alakú membránokból felépített kupola. Az építmény eredetileg a berlini repülőtéren állt és egy radarnak adott helyet, ma viszont kortárs művészeti programokat tartanak benne. A cellák sem kerülték el a művészek figyelmét. Az egyik különféle művészeti projektek színhelye, egy másikat pedig koncertteremnek rendeztek be.
A zsilip tetejéről látszik Felice Varini köztéri alkotása a "Suite de Triangles". Varini piros háromszögeket festett az épületekre, de úgy, hogy egy-egy háromszög részletei több, egymástól távol eső épületen oszlanak el. Ha nem a megfelelő helyen állunk, a háromszögeknek csak a részleteit látjuk, de a zsilip tetejéről, egyetlen bizonyos szögből, a teljes kép látható. Mindezt talán könnyebb elképzelni, ha megnézik a Google Maps térképén vagy az alábbi kisvideóban:
Nézzék meg, hogyan szerelik össze a legnagyobb óceánjárókat!
A tengeralattjáró bázistól egy busz visz a Chantiers de l'Atlantique hajógyár hatalmas műhelyeibe. Itt közelről nézhetjük meg, hogyan épül fel egy óriáshajó az acéllemezek érkezésétől kezdve a végső összeszerelésig. A gyalogos galériáról valószínűleg több óceánjáró építését is láthatjuk majd. Ha a hosszabb, kétórás túrát választjuk, akkor bejuthatunk abba a műhelybe is, ahol az acéllemezeket összeolvasztják.
Hasonló élményben lehet részünk, ha az Airbus gyár felé tartó buszra szállunk. Saint-Nazaire-ben ugyanis 1923 óta repülőgépeket is gyártanak: kezdetben hidproplánokat, propelleres repülőgépeket, ma pedig légibuszt. Bár a légibuszok végső összeszerelése Tolouse-ban vagy Hamburgban történik, itt megnézhetjük, hogyan építik be az ablakokat és a pilótafülkén végzett aprólékos munkát is.
Az áruszállító konténerek is izgalmasak
Ha valaha is elgondolkodtunk azon, hogy az import áruk hogyan kerülnek az élelmiszerboltok polcaira, akkor mindenképp fizessünk be a kikötőbe vezető buszútra. Itt ugyanis több kilométeren keresztül láthatjuk azokat a konténereket, amikben a mindennapi élethez szükséges termékeket szállítják, a háztartási készülékektől kezdve mindenféle élelmiszerig. De itt rakodják ki a földgázt, a szént és a nyersolajat tartalmazó tartályokat is.
Saint-Nazaire Franciaország negyedik legnagyobb kikötője, az Atlanti-óceán partján pedig az első. Gazdasági súlya jelentős a helyi lakosok számára, közel 400 kikötővel kapcsolja össze a régiót. A buszról egyébként a Loire mentén elkaphatunk néhányat azok közül a művészeti installációk közül is, amelyek az Estuaire című kortárs művészeti kiállításra készültek. De erről bővebben már egy korábbi cikkünkben olvashatnak.