Ami titkos, eldugott, tabu, az mindig is jobban izgatta a emberek fantáziáját, mint azok a dolgok, amelyekről mindent tudni lehet. Nem csoda, hogy Nyugaton a háremek világa a bűvölet és a fantázia forrása volt, amelyet az is tovább hangsúlyozott, hogy az egzotikus Oszmán Birodalom, azon belül is különösen a szultáni palota fényűző közegében sok száz gyönyörű nő élte ezt a bizonyos titkos, eldugott, de sokszor kíméletlen harcokkal és intrikákkal átszőtt életét.

Valóban féktelen kéjbarlangok voltak a háremek?
A XIX. században olyannyira felkeltette a nyugati emberek érdeklődését a háremek témája, hogy a művészetben egy saját fogalom is kialakult ezzel kapcsolatban, az orientalizmus. Az orientalista festők pedig egymás után festették fülledt erotikájú, keleties témájú festményeiket, amelyek leginkább saját fantáziájuk, spekulációik szüleménye volt, minthogy férfiember soha nem tehette be a lábát a keleti háremekbe.
Ilyen például a Jean-Auguste Dominique Ingres által 1832-ben festett Le Bain Turk (Török fürdő), amelyen sápadt, meztelen nők hevernek a medence körül, némelyek egymásra borulva, miközben tétlenül várják szultánjukat. Más festmények, amelyek bár felöltözött háremlakókat ábrázolnak, szintén inaktívnak, passzívnak és tehetetlennek mutatják be őket. Márpedig ez nagyon nem így volt.
Ez az eldugott, titkos világ ugyan valóban tabu volt, azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy a háremhölgyek a világtól teljesen elszigetelve, tehetetlenül, unatkozva élték volna léha életüket, hiszen az Oszmán Birodalom történetében is volt olyan időszak, amikor bizonyos háremhölgyek szinte a szultánokéval azonos hatalmat gyakoroltak, például az 1500 és 1600 között működő nők szultanátusa, amely Nagy Szulejmán feleségével, de facto társuralkodójával, Hürrem szultánával kezdődött, és IV. Mehmed anyjával, Turhan Hatidzsével ért véget.

A nagy hatalmú háremhölgyek, vagy odaliszkok – akiket persze a háremen kívül férfiszemek nem láthattak, ezért elfátyolozva, más nők és eunuchok társaságában léphettek csak ki az utcára – mecseteket, kórházakat, ingyenkonyhákat, fürdőket építtettek, gyakran leveleztek nyugati uralkodók feleségeivel, királynékkal, sőt, azt is tudni lehet, hogy nyugati nőket fogadtak a háremben is. Ilyen hölgy volt Lady Mary Wortley Montagu, a törökországi brit nagykövet felesége, aki 1716-18 között Konstantinápolyban tartózkodott.
De honnan ered a hárem gyakorlata?
A hárem arab eredetű szó, amely a haram, vagyis tilos szóból ered, világi értelemben pedig 'szent, sérthetetlen helyet; a család női tagjait' jelenti, olyan idegen szemektől elzárt otthoni lakóterületet jelent, amelyeket egy muszlim családban a házbeli nők számára tartanak fenn.
A háremben a férfi felesége vagy feleségei, serdülőkor előtti fiúgyermekei, hajadon lányai, női háztartási alkalmazottai és egyéb hajadon női rokonai élhettek. Mindenki más számára tilos a hozzáférés.
Az uralkodói palotákban a háremekre vigyázni is kellett, így az egyetlen férfiak, akiket ide beengedtek, a háremszolgák, a kasztrált eunuchok voltak. Csakhogy a kasztrált eunuchokról a legkorábbi feljegyzések a Sumér Birodalom idejéből maradtak fenn, így nyilvánvaló, hogy a hárem sem az iszlám arab vidékeken alakult ki.

Az iszlám előtti időkben, sok közel-keleti társadalomban – különösen, ahol a többnejűség is megengedett volt – általános volt a hárem, ilyen volt a méd, az asszír és az óperzsa királyi udvar is, de létezett az ókori Egyiptomban is, míg Dél-Ázsiában, Ashoka király udvarában mintegy 500 nőből álló hárem volt, akikre a szigorú elzárkózás és etikett szabályai vonatkoztak.
Az iszlám világban az Omajjád (661-750), majd az Abbászida kalifátus (750–1258, illetve 1261–1517) idejétől vált szokássá, hogy a nők távol tartották magukat a közösségi ügyektől és az elzárkózást választották. Az itt kialakult háremrendszer működött aztán tovább a mórok által elfoglalt európai területeken, a muszlim Spanyolországban, az Al-Andalusban, illetve a Granadai kalifátusban, egészen 1492-ig.
Emellett gyakorlatban volt még Afganisztánban, Bruneiben, a Krími Kánságban, az egyiptomi Mameluk Szultánságban, az indiai Mogul Birodalomban, Perzsia Szafavida és Kadzsar Birodalmában, a szeldzsukok között, az üzbég Timurida Birodalomban, Zanzibáron és Ománban, sőt, a középkori Malajziában is, ahová szintén ekkoriban ért el az iszlám.

Mégis, a legismertebb hárem a török szultánoké volt, talán azért, mert a történelem során az oszmán Birodalomnak volt a legtöbb kapcsolata Európával, olyannyira, hogy fennállása során, hatalma csúcsán egészen Magyarországig meghódította az öreg kontinenst, és az itt élő fiatal nőket gyakran az a veszély fenyegette, hogy elrabolják, majd eladják őket háremhölgynek. Ez a félelem szintén felbukkan a nyugati művészetekben, például Wofgang Amadeus Mozart Szöktetés a szerájból című operájában.
Milyen volt az élet a háremekben?
Ezért a keresztény világban leginkább az oszmán háremek – amelyeket nyugaton szerájnak neveztek – világára derült fény az évszázadok során, persze mindig csak annyi, amennyit ők engedtek.
A török szultán háreme a Topkapi palota része volt, amely ma egy isztambuli látogatás során meg is tekinthető. Itt élt a valide szultána, vagyis az uralkodó anyja, aki az egész háremet vaskézzel irányította, valamint a szultán lánytestvérei, illetve lányai, más férjezetlen nőrokonai, valamint gyermekei is, a fiúk 12 éves korukig, az eunuchok, sőt, magának a szultánnak is volt itt lakosztálya. A validénak még a szultán hitvesei felett is hatalma volt, gyakran pedig régensként uralkodott. A hárem matriarchális rend szerint működött.

Szerepük még azt is meghatározta, hogy az oszmán szultánok merrefelé folytassanak háborút; a valide szultána etnikai háttere igen fontos volt fiaik számára, egy európai anyától származó szultán nagyon nagy valószínűséggel nem indított háborút nyugati célpontok ellen.
Az oszmán birodalmi hárem jól rendezett, tagolt szerkezetű hely volt, amelynek a sokáig uralkodó, a „szexuálisan kívánatos nők bebörtönzésének" nézetével szemben eredeti célja az volt, hogy megvédje a szultán háztartását a hétköznapi világtól. Minél közelebb állt valaki a szultánhoz, annál nehezebb volt hozzá közel kerülni. Ugyanakkor itt nevelték ki azokat a hölgyeket is, akiket magas rangú emberek, hercegek feleségeinek szántak.
Ugyanakkor például még Konstantinápolyban is a szegények körében egyáltalán nem létezett a férfi és női lakosztályok megosztása, majd az 1920-30-as évekre már a felső arisztokrácia köreiben sem.
Valójában azonban az oszmán szultánok az 1500-1850-es évek között általában nem házasodtak (ez alól csak néhány kivétel volt, például Hürrem szultána), hanem a krími rabszolgakereskedelem által beszerzett rabszolganők szültek nekik gyerekeket. Bármily furcsa is, de a legtöbb, magas rangot elért háremhölgy eredetileg keresztény, európai nő volt, akiket elraboltak, és eladtak a hárem számára.

Hürrem, I. Szulejmán felesége például a Lengyel Királyság területéről, Ruténiából származott, eredeti neve pedig Aleksandra Anastazja Lisowska volt. II. Szelim felesége, Nurbanu szultána feltehetőleg velencei származású volt, és Cecilia Venier-Baffo volt az eredeti neve, míg III. Mehmed felesége, Handan szultána pedig görög vagy bosnyák származású volt, és Helena néven született.
A hárembe bekerült fiatal lányokat „testi tökéletességük" és potenciális tehetségük alapján választották ki; egy nő státusza és befolyása pedig attól függött, hogy fiút szült-e a szultánnak vagy sem. A lányoknak egyéni képességeiknek megfelelően meghatározott karrierpályákat jelöltek ki, míg a hárembeli nők többsége csak szolgák voltak.
A háremek intrikái pedig pontosan ebből eredtek: minden lány tudta, hogy csak úgy juthat hatalomhoz, gazdagsághoz és kényelmes élethez, ha fiúval örvendezteti meg a szultánt. De még akkor is folytatódtak a háremen belüli hatalmi harcok és politikai intrikák, amikor valaki már szült fiút az uralkodónak, hiszen azt a fiút pozícióhoz, majd végül trónhoz is kellett juttatni. Kösem valide szultánát pedig a fekete eunuchok egy csoportja gyilkolta meg Kösem sógornője, Halime akaratából.

A hárembe került lányoknak fel kellett vennie az iszlám vallást, megtanulták a vallási előírásokat, és eszerint új nevet is kaptak, melyek fizikai jellemzőikre utaltak. A vallás mellett a török nyelvet is el kellett sajátítaniuk, ahogy az udvari etikettet is, majd egyéb ismeretekre is oktatták őket: hangszeren játszani, énekelni, táncolni, kézimunkázni. Még attól függően is hierarchikus sorrend volt, miután a szultán megosztotta velük az ágyát, így voltak gözdék (kedvenc), ikbalok (szerencsések), valamint kadinok (nő/feleség), ez utóbbi már közvetlenül a valide alatt állt és legfeljebb négy lehetett belőlük.
A török háremek vége Musztafa Kemal Atatürk 1926-os reformjával jött el, amelyben eltörölte a többnejűséget, sőt, akár két év börtönbüntetés járt annak, aki mégis gyakorolta. Törökországon kívül a többi közel-keleti állam közül csak Tunézia, Libanon és Izrael tiltotta be hivatalosan a többnejűséget.