Nemrég került fel egy fotó a netre, amin egy szemeteskukán üldögélő séf éppen valami vacsorafélét eszeget. A legtöbb magyar fordítással ellentétben, a képen látható séf azonban nem Kirk Westaway a díjnyertes és Michelin-csillagos szingapúri JAAN étterem séfje, hanem az egyik ott dolgozó kolléga. A képet eredetileg Westaway készítette, majd sok más séf is átvette és újra posztolta. Ezek alatt már a saját gondolataikkal is megtámogatták a szavak nélkül is érthető állapotot.

A fotó vírusként terjedt, főleg a gasztro közösségek, illetve a szakácsok és séfek körében. Az elsők között lévő újraposztolás után ezzel a szöveggel terjedt el a kép:

„Több mint ezer adag ételt főztem egy hét alatt azoknak az embereknek, akik a családjukkal vagy a barátaikkal vacsoráztak nálunk. Én is általában így vacsorázom, egy kukán kuporogva. Ha van séf ismerősöd, emlékezz erre a képre, esetleg főzz neki valamit, és ülj le vele vacsorázni. Sokaknak lehet, hogy nem olyan nagy dolog ez, de a hozzánk hasonlóaknak sokat jelent."

Ezek után már nem volt megállás, elkezdtek záporozni a kommentek, és előkerültek az olyan témák, mint a „séf-fenntarthatóság" és hogy milyen is a konyha világa a csillogáson túl. Az elmúlt időben az ilyen fotók nélkül is sokszor előkerül a konyhai dinamika kérdése: a munkaórák száma, a mentális egészség, a betegszabadság, a szabadidő kérdése. Sok szakács és séf viszont büszkén viseli a „szenvedést", hozzászólásaik szerint, „ez a munkával jár", „tudtuk mire vállalkozunk" – olvasható a finedininglovers.com cikkében.

Carlo Petrini, a slow food mozgalom megalapítója pont erre hívta fel a figyelmet nem rég. Hogy nem csak az éttermi konyhák, de az ebben a munkakörben dolgozók gondolkodásának reformja is elengedhetetlen. Elmondása szerint azoknak is jár az étel élvezete, akik másokat etetnek.