Az igazi Mauritius a szárazföld mélyén van

    Mauritiust legtöbben a dodó madárral, és egy tengerparti luxusnyaralással azonosítják. Pedig ez az Indiai-óceán nyílt vizén álló apró kis sziget többet tartogat az utazóknak a nyugati oldal hófehér homokos strandjainál. Kilenc nap, hét hotel és egy felejthetetlen quadtúra.

     

    Rengeteg kérdéssel indultam Mauritiusra. Vonzott a szigetállam titokzatossága, az a fajta kortalanság, ami az egész óceáni térségre jellemző. Noha történelme rövid, mérete apró, mégis úgy éreztem, valami igazán egyedi és sajátos világ vár majd ott.

    Nyárból a télbe

    A július messze nem főszezon arrafelé, így ilyenkor valamelyest ritkábbak a szigetre tartó járatok. Bécsből indultam, az Emirates légitársasággal, és egy dubaji átszállással értem a Sir Seewoosagur Ramgoolam nemzetközi repülőtérre. Különböző fórumokon riogattak, hogy meleg időre ne számítsak; olyannyira ne, hogy a szomszédos Réunion hegycsúcsain a havazás sem ritka ilyenkor. Gondoltam mindez túlzás, hiszen Mauritius mindössze húsz szélességi fokkal fekszik az Egyenlítő alatt, ám a közel egy napig tartó utazás után, a reptéri parkolóban huszonöt fok várt és szeles idő.

    Keleten a sziget felé dőlő fák a tanúi az állandó szélnek
    Galéria: Mauritius
    (Fotó: Máth Dávid / Travelo)

     

    A szigetnek nagyon sajátos mikroklímája van. Noha minden oldalról egyaránt nyitott, időjárását mégis nagy eltérések jellemzik különböző részein. A tél itt májustól októberig tart. Az óceánparton ebben az időszakban nappal nem megy huszonhat fok fölé a hőmérséklet, míg este a húszat is ritkán éri el. Mivel Mauritius kimondott turistalátványosságokban szegényes, kevesen választják ilyenkor. Legtöbben a nyár korai vagy kései szakaszában jönnek, amikor gyakoribbak ugyan a kiadós trópusi viharok, de az óceán vize akár huszonnyolc fokig is felmegy, szemben a júliusi 22-24 fokkal.

    Végtelen nyugalom az utakon

    Az óceáni szigetekre jellemző, hogy lassabb iramban zajlik rajtuk az élet. Ez a fajta nyugalom már a reptértől az első napi szállásra vezető úton érezhető volt. Mauritius autóparkja a magyarénál nem sokkal öregebb, a gyér forgalom nagy részét pedig pickupokat, vagy kisbuszokat hajtó sofőrök teszik ki, akik meglepően kulturáltan vezetnek a szűk utakon. Egykori brit gyarmatként a közlekedés itt baloldali, de hasonlóan érdekes volt látni, hogy minden apró település határában fekvőrendőrök lassítják a forgalmat. Sietni nincs is hova, hiszen a termőföldön minden nő magától, másra pedig nincs dolguk.

    Utunk cukornádültetvényen át vezetett, a három méter magas nád pedig falat alkotva akadályozta a kilátást, így csak néha tűnt fel egy-egy magasabb hegycsúcs. Tulajdonképpen a kevés nemzeti parkon és az óceánpart közvetlen közelében lévő területeken kívül szinte az egész sziget egy egybefüggő termőföld. Még a 17. században érkező holland telepesek hozták magukkal a cukornádat, a termesztéséért pedig rövid idő alatt kiirtották a növénytakaró nagy részét. A földeken végtelen a nyugalom. Sehol egy ember, csak a nád és a vörös föld kettőse. A partot elérve azonban egészen más fogad. Noha itt is csak elvétve látni embert, egymást érik a bádogból tákolt házak és pálmafák nőnek minden szabad négyzetméteren.

    A legszebb hegyek egyike, a Le Morne
    Galéria: Mauritius
    (Fotó: Máth Dávid / Travelo)

     

    Kelet kontra nyugat

    Az első napi úton, majd a következő két nap alatt sikerült megismerni a sziget keleti oldalát. A későbbi tapasztalatok alapján mondhatom, hogy messze ez Mauritius legszegényebb része. Amíg máshol keresni kell a bádogviskókat, itt ritkaság a téglaház. Mivel a sziget itt a legnyitottabb (ebből az irányból a legközelebb már Ausztrália van) természetileg is sok szempontból más az összes többi oldalnál. Az óceán felől szűnni nem akaró erős szél fúj, aminek kiváló tanúi a parton álló fák, melyek törzse meredeken dől a szárazföld irányába. A legtöbb szemetet itt dobja ki a víz: gumiabroncsok, nejlonzacskók és rengeteg különböző civilizációs hulladék borítja öbleit, ami amellett, hogy csúnya és kiábrándító, nagy veszélyt jelent a madarakra, halakra.

    A később megismert északi és nyugati oldal már egészen más. A sziget északi része tulajdonképpen csak egy szűk csücsök. Itt van a Grand Baie nevű öböl, a turisták egyik legkeresettebb célpontja. A méretes öböl vize kis csónakoktól és méretes katamaránoktól zsúfolt, partján pedig egymást érik a szállodák. Gyönyörű és az eddig tapasztaltaktól messze modernebb képet kaptam itt erről a távoli kis államról.

    Mauritius szerelmesei közt tartja magát az a nézet, miszerint a sziget legszebb arcát nyugaton mutatja. Kelet és észak után kíváncsian vártam, miben lehet több nyugat az addig látottaktól, de szerencsére erre hamar választ kaptam. Utazásom negyedik napján értem el a kontinensre néző oldalt. Magas, csipkézett hegycsúcsok, az eddiginél is fehérebb homok és viszonylagos jólét fogadott. Itt fekszik a főváros, Port Louis. A közel százötvenezer lakosú város egy hatalmas kikötő köré épült, és egyfajta – az afrikai országokban nem szokatlan – kettősség jellemzi. Némely részein nyugat-európai szintű a gazdagság, míg máshol járhatatlanok az utak és elviselhetetlen a bűz. Egymást érik a magas lakóépületek, boltok, a rengeteg embert látva pedig itt már a társadalmi rétegződés is szembetűnő volt.

     

    A fővárosi kikötő szebbik oldala
    Galéria: Mauritius
    (Fotó: Máth Dávid / Travelo)

     

    A gyarmati évek hatása

    Mauritius rövid, fordulatokkal teli történelemmel bír. A 16. századig még csak nem is lakták, mindössze az arab és indiai hajósok álltak itt meg néha, feltölteni a készleteiket. Az 1500-évek első felében érkeztek az első európai felfedezők, a portugálok személyében, majd nem kellett sokáig várni, hogy a holland telepesek belakják szigetet. Óriási változások indultak meg ekkor. Hamar kiirtották a természetes növényzet jó részét a cukornádtermesztés miatt. Az őshonos állatok közül több, például a dodó ekkoriban pusztult ki. Amilyen hirtelen érkeztek, olyan hirtelen mentek el a hollandok az 1710-es években, helyüket pedig a franciák vették át. Ők rabszolgákat hurcoltak be, és folytatták a nádtermesztést. Noha elindították Mauritiust a fejlődés útján, lényeges fejlesztéseket csak az 1810-ben érkezett britek vittek véghez.

    Ma a lakosság jelentős részét az indiaiak adják, de szép számban vannak kreolok, kínaiak és franciák is. Az arányból adódóan a választott tisztségeket, így a miniszterelnöki széket is indiaiak töltik be. Érdekes, de a különböző származású emberek nem nagyon keverednek, mégis békésen élnek egymás mellett. Sokszor hallani, hogy Mauritius a tolerancia szigete, ami nem csak etnikai, de vallási téren is helytálló. Néhol egymás szomszédságában állnak a keresztény templomok és a muzulmán mecsetek, máshol buddhista sztúpákat rejt az út menti erdő.

    Hiába jöttek utánuk a britek, a franciák hatása érezhető leginkább. Noha a közlekedést és bizonyos szinteken a közigazgatást is a brit idők befolyásolták, a települések nevei és a helyiek nyelvhasználata mutatja, hogy az emberek hétköznapjában a francia hagyaték van inkább jelen. Éppen ezért érdekes, amikor a helyi idegenvezetők arról mesélnek, hogy a lakosság milyen érzéseket táplál irántuk. Például ha sportközvetítést néznek, a helyiek a franciák ellen, vagy a britek mellett szurkolnak. A közgondolkodásban ugyanis valamelyest az maradt meg, hogy a franciák mindent csak elvittek innen, míg a britek hozták meg azt a fejlődést, ami az egyik legélhetőbb afrikai állammá tette Mauritiust.

    Szállodáról szállodára

    Kilenc napig tartó utam egy study tour volt, melyet a Dertour utazásszervező cég intézett. Az ilyen utak lényege, hogy a szállodák meghívják viszonteladóikat szolgáltatásaik kipróbálására. A kilenc nap alatt hét különböző hotelben aludtam és további tizenötöt néztem meg.

     

    Színes csendélet, és a déli hegyek
    Galéria: Mauritius
    (Fotó: Máth Dávid / Travelo)

     

    A szigeten leginkább négy- és ötcsillagos szállodák vannak, de akad háromcsillagos is. Ez utóbbiak általában helyi kézben üzemelő, valamelyest autentikus mauritiusi építészettel bíró hotelek, míg a drágább luxusszállók inkább nagy láncok tagjai, melyek vagy az egész világon üzemelő vállalatokhoz tartoznak, vagy csak az Indiai-óceán térségében működnek.

    A személyzet kivétel nélkül barátságos volt. Sehol sem tapasztaltam korábban még ezt a fajta közvetlenséget, itt ugyanis mintha mindenkiből szívből jönne az az őszinte vendégszeretet, amit nem lehet tanulni. Ami viszont csak figyelem kérdése, az a szállodához tartozó partszakasz tisztán tartása. Az óceán rengeteg szemetet dob ki a partokon, emellett pedig az alga is jön egy-egy dagállyal. Ahogy már említettem, a szabad öblök jó részét elcsúfítják ezek a hulladékkupacok, de szerencsére a szállodák erre nagyon ügyelnek, és folyamatosan takarítják a homokot.

    A sziget mélyén

    A nádtermesztés miatt a sziget egy apró hányadán maradt meg az eredeti növényzet. Mivel a termesztéshez sík területekre volt szükség, a dél-nyugaton álló hegyek őserdői átvészelték a telepesek pusztítását. Nem véletlenül áll itt a Black River Gorges Nemzeti Park, amely ma nagyon fontos szerepet tölt be a kihalás szélén álló őshonos fajok megmentésében.

    Egy quadtúra alatt sikerült megismerni a parkot, ezzel együtt a hamisítatlan, háborítatlan Mauritiust. Mintha csak visszautaztunk volna az időben – a kitaposott útról, valamint a Jáváról behurcolt tucatnyi szarvasról megfeledkezve – azt látva, amit az első partraszálló hajósok láthattak. A hegyeken és völgyeken kanyargó úton egymást váltotta a szavannára emlékeztető száraz fű és a sűrűn benőtt párás erdő. Óriási élmény volt a túra, ahogy a következő nap meglátogatott Chamarel-vízesés és a híres Hét színű föld. Tulajdonképpen ez utóbbi kettő az, ami hagyományos értelemben vett turistalátványosságnak számít Mauritiuson.

     

    Konvojban haladunk a száraz domboldalon
    Galéria: Mauritius
    (Fotó: Bényei Zoltán / Travelo)

     Talán ez a parttól messze, a szárazföld mélyén eltöltött két nap volt az, ami alatt megkaptam mindazt ettől a távoli kis szigettől, amit reméltem. Csodálatos kis világ árválkodik ott egyedül a nyílt vízen, messze Afrika partjaitól, túl Madagaszkáron. Változatos és titokzatos hely, ami megérte az ott eltöltött másfél hetet, még ha ennyi idő alatt lehetetlen is kiismerni.

    Szóljon hozzá
    0 hozzászólás
    Ha tetszett a cikk, kattintson a Tetszik gombra, legfrissebb ajánlatainkért pedig iratkozzon fel hírlevelünkre!

    Utazzon!
    Az oldalról ajánljuk!