Egy tíznapos dél-olasz vagy thaiföldi körutazásról mindenkinek a pihenés, a napsütés, a tengerpart, a móka és kacagás jut az eszébe. Talán csak egy személy van, akit a városnézéssel és strandolással egybekötött kikapcsolódás akár az őrületbe is tud kergetni: ez pedig az idegenvezető. Összegyűjtöttük, mik azok a turistacsoportban fellehető jellemvonások és megnyilvánulások, melyektől a legtündéribb idegenvezetőnek is rángatózni kezd a szája széle.

 Mert egész úton csak rohantunk!

A hurrá nyaralunk életérzés természetes velejárója, hogy végre sehová sem kell rohannunk. Nem csörög a telefon, és nem kell fél szemmel azt lesni, írt-e újabb emailt a főnök. Ilyenkor elengedhetjük magunkat, és lazán andaloghatunk a tengerparton vagy a sétálóutcán. Sajnos azonban ez egy többnapos körút esetén nem mindig fenntartható állapot. Ha indul a busz, akkor nem árt időben ott lenni a megbeszélt találkozási ponton. Nem csak azért, mert esetenként a busz nem tud sokáig az adott helyen várakozni, hanem mert oda kell érni a következő eseményre, el kell érni a múzeum nyitvatartását vagy a szállodai vacsorát.

„Sajnos ezt sokan nem látják be – meséli Éva, aki Szicíliától Malajziáig vezet körutakat szerte a világban. „Megsértődnek, ha rájuk szól az ember, hogy legközelebb igyekezzenek időben megérkezni az induláshoz. A legrosszabb pedig az, hogy azok is meg vannak sértve, akik várakoznak, hogy miért nem halad a program." Így egy-egy utas fegyelmezetlensége minden irányból az idegenvezetőn csapódik le. „Be szoktunk vezetni olyan vicces szabályokat, hogy aki egyszer késik, egyszer énekel a buszban, aki kétszer késik, két dalt énekel a buszban. Aki pedig háromszor, az már csak a busz helyén énekel majd.

Valójában azonban semmit sem tehetünk a későkkel, hiszen otthagyni nyilván nem tudjuk őket. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy telefonszámot cserélek mindenkivel, és igyekszem hívogatni őket. De olyan is előfordult már, hogy az otthoni lakás számát hívtam, annyira eltűnt az illető. Persze a felesége idegrohamot kapott, úgyhogy később még őt is nyugtatgatni kellett, amikor a férj előkerült több órás késéssel."

 Tartson már fegyelmet, ő az idegenvezető!

Ráhajlítja a lábunkra az ülést az előttünk ülő, vagy túl hangosan beszél, ettől nem halljuk, mit mondanak elől a mikrofonba? Majd az idegenvezető megoldja. Érthető módon nem szeretnénk konfliktusba keveredni szomszédjainkkal, ugyanakkor felnőtt emberek módjára egy kis önérdek-érvényesítés nem árthat. „Én elmondom az út elején a szabályokat, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az utasok árulkodnak egymásra és azt kérik, én rendszabályozzam be őket – magyarázza Éva.

„Igyekszem segíteni persze, de egy ponton túl tehetetlen vagyok egy makacs utassal szemben. Az óvó néni effektus amúgy másban is megnyilvánul. Olyan dolgokat sem képesek ugyanis megtenni ilyenkor az emberek, amilyen problémákat bármilyen alaphelyzetben amúgy simán megoldanának. Értem, hogy ők most nyaralnak, és persze, nem beszélnek nyelveket, ezért is vagyok ott én.

De amikor például elmondom mindenkinek, hogy ha a kulcsukat felmutatják a recepción és azt a szót mondják, hogy internet, akkor kapnak egy kódot, amivel ingyen netezhetnek a hallban, akkor úgy gondolom, ez megoldható helyzet. Mégis kétpercenként rohan oda hozzám valaki a csoportból, hogy kérjek nekik kódot. Én ilyenkor nem azért nem segítek szívesen, mert lusta vagyok, hanem mert ezer más intézni valóm van, és úgy érzem, ez felesleges zavargás."

 24 órára megvettük az idegenvezetőt?

Minden út során akadnak szabadprogramok, amikor mindenki elhúzhat egy kicsit a csoporttól, és a saját fantáziájára van bízva, vajon vásárolgatni szeretne-e, esetleg strandolni, vagy múzeumba menni. Ilyenkor mindig van egy-két ember, aki odasompolyog az idegenvezetőhöz, és megkérdezi: Maga merre megy? Én Önnel tartanék a legszívesebben. „Ez a jelenség azért zavar, mert egy ilyen tíznapos vagy kéthetes körúton én folyamatosan beszélek, készenléti állapotban vagyok, kérdésekre válaszolok, problémákat oldok meg. De én is emberből vagyok, és meginnék mondjuk egy kávét úgy, hogy egy picit csak nézek ki a fejemből, és senkinek a kérdéseire nem kell válaszolnom, vagy nem kell udvariasan mosolyognom, amíg megmutogatja az illető az unokája fényképeit.

Arról nem is beszélve, hogy amikor a csoportnak szabadideje van, én sokszor ügyeket intézek. Megveszem a kompjegyet vagy a múzeumi belépőket, és ilyenkor nem mindig szerencsés, ha a nyakamban liheg valaki, aki esetleg nem is tud olyan gyorsan jönni, mint én. Ugyanebbe a problémakörbe tartoznak azok, akik még szinte annyi időt sem hagynak nekem, hogy amikor a buszról leszállunk, elszaladjak wc-re, hanem jönnek és kérdeznek, és csak mondják.

Szintén a személyes zónám megsértésének érzem, hogy én ugyan megadom a szobám számát mindig a hotelban, ahol megszállunk, arra az esetre, ha valami vészhelyet lenne, de azt nem érzem vészhelyzetnek, amikor kora reggel egy szál pizsamában kóválygok még, és rám kopognak, hogy mi a mai program."

Megmutatom, hogy rafkós vagyok

Finom a reggeli, de nem vagyunk elég éhesek. Milyen jó lenne napközben is falatozni ebből a jó kis péksütiből. Próbáljuk meg észrevétlen a farzsebünkbe gyömöszölni! Jó ez az ingyen kóstoló, álljunk sorba még egyszer! Kifizettem az utazást, miért kéne extra adományokba bonyolódnom?

„Na, ezek azok a jelenségek, amik miatt nem egyszer ég a fejem mások előtt. Az, hogy reggelit nem szabad kivinni az ebédlőből, szerintem már eléggé benne van a köztudatban, mégis minden alkalommal probléma van belőle. Ugyanez a helyzet a kóstolókkal. Sorrento környékén például mindig elviszem a csoportot citrompálinka kóstolásra egy helyi termelőhöz. Limoncellót, vagy krémlikőrt máshol is lehet kapni olcsóbban, ezt el is szoktam mondani. De citrompálinkát csak itt lehet. Nyilvánvaló, hogy azért megyünk oda, mert a termelő azt reméli, hogy a kóstolásból vásárlás is lesz. De nem így a magyar csoportjaimmal. Nagyon kínos, hogy kétszer-háromszor is sorba állnak az ingyen piáért, egymást, meg a betérő helyi vásárlókat is félrelökdösve, aztán meg persze nem vesznek semmit.

A sóherség másik megnyilvánulása, amikor az előzetesen kiküldött utastájékoztatóban leírjuk, hogy a helyi idegenvezető árát illik megfizetni. Ez nem kötelező, de egy amolyan kimondatlan játékszabály. Ez például Malajziában napi 1 dollár. Azt gondolom, hogy egy többszázezer forintos út esetében ez azért megfizethető összeg. Mégis, amikor a program végén megyek körbe a buszban, nagyon sokan elfordítják a fejüket, vagy közlik, hogy ez nekik nem fér bele. Ilyenkor nagyon kínos odaadnom azt a kevés pénzt a helyi munkatársnak. Ugyanígy nemegyszer van problémázás a benzinkutaknál, hogy miért kell fizetni a mosdóért. Szlovákiában például rendszeresen felmerül a csoport tagjaiban, hogy biztosan azért, mert magyarok vagyunk. Arra nem is gondolnak, hogy azért, mert nekik is pénzbe kerül a WC papír."

 Bunkó helyi nem megy arrébb

Múltkor már beszámoltunk róla, hogy a kínai turisták a föld minden pontján agyára tudnak menni a helyieknek. Nos, ez sokszor a mi esetünkben sincs másképp. Csoportban vonulni az utcán nem egyszerű műfaj. Az eleje már az úttest másik oldalán van, mi meg még le sem kászálódtunk a buszról. És miért jönnek nekem a bunkó helyiek az utcán?

„Ez is egy olyan dolog, ami nagyon megnehezíti az idegenvezető munkáját. Mindig vannak olyanok, akik nem képesek felfogni a csoportból, hogy azzal nem segítenek, ha átszaladgálnak szemfüles módon a kocsik között a másik oldalra, vagy ha be tudnak slisszolni egy bejáraton. Igyekszem mindig feltartani a csoport elejét, hogy bevárjuk a hátul maradókat és egyszerre, egy lendülettel, gyorsan keljünk át az úton. Így nem megyünk az autósok agyára, hogy méteres különbséggel lemaradva, egyesével szaladgálunk át.

Arról nem is beszélve, hogy így könnyen szétszakadhat a csapat, a másik oldalon pedig úgyis be kell majd várni a többieket. Turisztikailag zsúfolt városokban, például Velencében azzal a szabállyal igyekeznek könnyíteni a helyiek gyalogos közlekedésén, hogy az utca jobb oldala a haladási irány. Sokszor azonban egyszerűen nem tudom rávenni a csoportot, hogy ezt be is tartsák. Tudom, hogy nehéz úgy fotózni és nézelődni, hogy még erre is figyelni kell, de én megyek legelöl, és mindig én kapom a leszúrást a szembejövő járókelőktől, hogy útban vagyunk. A másik tiszteletlenség, hogy folyamatosan fotóznak olyan helyeken is, ahol szigorúan tilos, vagy csak vaku nélkül lehet.

Már rászoktam, hogy felajánlom belépés előtt a vakuátállítást a gépeken, ami egy udvarias formája annak, hogy basszus ne vakuzzál már! De megfigyeltem, hogy minél inkább tilos valahol fotózni, annál nagyobb ingerenciát éreznek az utazók a titkos fotókra. Ami annál is érthetetlenebb, mert teljesen nyilvánvaló, hogy nem fog olyan képet készíteni például egy sötét kápolnában, mint amilyet mondjuk, a neten találna, meg őszintén, utána mit csinál vele?"

Ezt most miért nem mondta előre?

„Nagyon sokat beszélek egy tíznapos út során. A buszban és a helyszíneken elmondom a nevezetességekről szóló információkat, mindenki kérdéseire folyamatosan válaszolok, a következő napi programot ismertetem este, leszállás előtt elmondom azt, hogy éppen mi fog most következni, a szállodában, hogy hogyan nyithatják ki az ajtót, mikor lesz a vacsora. Átlagban egy információ háromszor is elhangzik.

Például, hogy mindenki hozza magával a személyi igazolványát a következő helyszínen, mert a múzeumba a 65 év felettiek ingyen mehetnek be. Mégis rendszeresen megkapom, hogy ezt én bizony egy szóval sem mondtam, vagy olyan dolgokat kérdeznek meg hússzor, ami két perccel azelőtt hangzott el. Ilyenkor nagyon nehéz udvariasan fogalmazni a válaszadásnál, mert ha csak simán válaszolok, akkor azt hiszi az illető, hogy én ezt valóban nem mondtam el, ha viszont úgy kezdem a mondatot, hogy "mint azt elmondtam...", abból óriási sértődések vannak. A másik, ami idegesít, amikor megkérdezik, mi lesz a vacsora. Végül is nem tökmindegy? Így is, úgy is azt kapja majd. Attól, hogy tudja előre, nem történik semmi.

Extra igények és túlzó elvárások

Nincs kellemetlenebb, amikor befizetünk egy várva várt útra, és a romantikus hotel helyett egy lepattant szobában kötünk ki, vegetáriánus létünkre elénk rakják a csirkepörit, esetleg a tűző napon kóválygunk órákat, pedig legszívesebben egy fa alatt kávéznánk. Magyarán, ha nem azt kapjuk, amiért fizettünk. A hiba azonban nem mindig az útban van.

„Az a baj, hogy sokan nem néznek utána annak, valójában mire fizetnek be. Olyan fizikai állapottal jelentkeznek emberek néha utakra, hogy a buszról alig bírnak lekászálódni, aztán meg csodálkoznak, hogy lépcsőzni kell, mert a programban fellegvárakat látogatunk. Volt olyan, hogy belekaroltam utasokba, hogy támogassam őket, de nem vagyok olyan kondiban, főleg az utazás vége felé, hogy én vonszoljam fel az illetőt, mondjuk egy kilátóba.

 A másik, hogy gyakran az utasok elképzelnek valamit, amikor befizetnek egy útra. Nem azért, mert oda van írva, hanem mert a fejében valami miatt az a kép él. Ráadásul sokszor a hotel csillag jelöléseivel sincsenek tisztában. Például egy háromcsillagos hotelnek nem kell hűtőt biztosítania a szobában. Vagy azon csodálkoznak, hogy nem luxuskörülmények várják őket, holott egyrészt mi nem ígértünk azt, másrészt gondolhatnák, hogy egy tíznapos körút 200 ezer forintért, benne utazás, szállás, idegenvezető, reggeli, belépők egy része, nem jelent majd ötcsillagos hotelben szállásolást. Ilyenkor persze én hallgatom, hogy milyen rossz a szállás, nem erre számított."

Na és az mi?

Az idegenvezetőnek minden kérdésre tudni kell a választ. Ez a munkája, ezért fizetik. Ha nem tudja, miért nem nézett utána – gondoljuk teljesen jogosan. De valóban mindent tudnia kell?

„A hajam égnek áll, amikor mindenről, ami mellett Budapesttől Rómáig elhaladunk, megkérdezik, hogy ez mi? És csodálkoznak, hogy nem tudom. A másik, amikor például Korzikán utazunk, a legérdektelenebb épületek történetét firtatják, ahol az égvilágon nem történt semmi, nincs róla semmilyen sztori és semmiről nem híres. És nagyon csalódottak, hogy nem mesélek róla valami frappánsat. De hát könyörgöm, oda a természeti látnivalókért megyünk. Néha már arra gondolok, ki kéne találnom valamit, csak hogy mindenki megnyugodjon."

Majd most jól megmondom!

Az utazás végén anonim értékelő lapot töltenek ki az utazók, melyen elmondhatják a véleményüket, többek között az idegenvezetőről is. „Ilyenkor sokszor nagyokat nézek, és azt kérdezem magamtól, nem lett volna érdemes ezt útközben is jelezni felém? A legjobb, amikor azt írják a véleménykérő értékelőre: Nem mondom meg, majd megírom a főnökének!"